Pedagógusnap 2020
Távoktatás helyett távgondoskodás
Június első vasárnapja pedagógusnap. Közeledtével idén az internet tele volt viccesebbnél viccesebb, főleg e furcsa tanév utolsó három hónapos távoktatásának ambivalens hangulatát kifejező képekkel és mondásokkal. Itt van például ez: „Utoljára 18 éves koromban vártam ennyire a nyári szünetet, végre nem kell tanulnom. Ismeretlen szülő” Mintha az idén valami szerepzavar keletkezett volna. Lehet, hogy a tanárok helyett ma a hónapok óta otthon a gyerekükkel tanuló hős szülőket kellene ünnepelni?
Sokat beszélgettem méltatlankodó anyukákkal, akiknek csemetéi alsósok. A családban van felső tagozatos iskolás, akitől rendszeresen értesültem a hézagos tanári elérhetőségről, a segítőkészség minimumáról. A középiskolásokkal kapcsolatos nehézségekről egykori egyetemista társaim már mint sokat próbált tanárok számoltak be időközönként. Magam pedig a felsőoktatásban személyesen éltem át a hallgatók hiányából fakadó elvonási tüneteket.
Legjobban talán utóbbiak jártak, hiszen felnőttként már tudtak élni az önálló tanulás hirtelen rájuk szakadt felelősségével. Halkan merem bevallani, de én fennakadást az előmenetel megítélésében tulajdonképpen nem érzékeltem. Házi dolgozatok, beadandók, vizsgaesszék, szakzáró dolgozatok – ezekkel részemről bőven kiváltható volt a jelenléti képzés. Miközben persze továbbra is vallom, sőt, a távoktatást kipróbálva egyre inkább, hogy utóbbit semmi nem pótolja, azért a szemeszter így is elviselhető és teljesíthető volt.
A középiskolások kapták véleményem szerint a legtöbb és legjobb segítséget, és ők az a korosztály, aki már elég jól kezeli a digitális eszközöket ahhoz, hogy eligazodott a távtanulás útvesztőiben. S tán tanáraik is a leghamarabb zárkóztak fel hozzájuk.
A legnagyobb vesztesei az iskolák három hónapos bezárásának az általános iskolások, közülük is elsősorban a kicsik (na meg a hátrányos helyzetű tanulók, akik szerintem semmit nem tanultak az elmúlt időszakban, de ebbe belegondolni se merek). Nekik leginkább a pajtásaik hiányoztak és rajtuk keresztül a családot kiegészítő, kortárs csoportok és iskola általi szocializáció. De így vannak ezzel a nagyobbak is.
A tanárok valahogy torzónak érzik a tanévet, ők elsősorban a szakmai hiányosságok miatt aggódnak. Meg persze amiatt, hogy hogyan tovább.
A szülők pedig, főleg a kisgyerekesek, egész egyszerűen elfáradtak. Ha netán némelyek eddig nem tudták elképzelni, mivel keresi a pedagógus azt a könnyű(nek látszó) és sanyarú kenyerét, most talán rájöttek. Láthatták, mennyi terhet vesz le a vállukról ő és az iskola. És hogy tanítani egyáltalán nem egyszerű dolog.
Az online térben persze minden másképp működik. A tanulás és tanítás mifelénk különben is elavult, hagyományos és döntően frontális módszere, az üres tekintélyre épülő stílus itt végképp csődöt mondott. A tanulói és tanári kompetenciákra másképpen kellett és lehetett támaszkodni. A figyelem pedig inkább önkontroll, és nem külső fegyelmezés útján volt felkelthető és fenntartható. A generációs különbségek is jobban érzékelhetőek voltak. Lehet, hogy időnként a diák tanította a tanárt, így talán végre egy fajta partnerség kezdődött a két fél között. Aztán persze nagy kérdés volt a technika: az infrastruktúra, a digitális eszközök és programok rendelkezésre állása. Az ezek széles repertoárjából való választások sem voltak zökkenőmentesek, nagy zavart okozott, hogy ahány iskola, tanár és tantárgy, annyi szokás. Hiába, ilyen az, amikor mindenkit felkészületlenül ér egy szinte teljes paradigmaváltás. Most látszott, hogy amit nem lépett meg a magyar iskolarendszer az elmúlt harminc évben – tudniillik a modernizációt –, annak hirtelen látta kárát a tanulási folyamat minden résztvevője.
Persze meg kellene kérdezni a gyerekeket, nekik milyen volt ez az egész, de tartok tőle, hogy az ő véleményük érdekli legkevésbé a fanyalgók népes táborát. Mint ahogy arról se kérdezik meg őket, hogyan szeretnének tanulni. Pedig tudják, de még mennyire, hogy tudják!
Az ötlet, bevallom, nem nekem jutott eszembe, hanem egy kedves szakdolgozómnak, aki rendészeti szakgimnáziumban tanít. Egy teljes bent lévő évfolyam véleményét szerezte be kérdőívvel arról, mennyire voltak elégedettek a távoktatással. Én a távoktatásban érintettek közül csak a hatodikos unokahúgommal beszélgettem erről az utóbbi hónapokban. Tőle és a szakdolgozat eredményeiből tudom, hogy ami hiányzott nekik, az elsősorban nem az információ, a tananyag, a „tudás” átadása – hiszen ezekhez a rendelkezésre álló tankönyvekből, feladatokból hozzájuthattak, azokat a gép(i)esített számonkérések alkalmával meg is mérték, értékelték még a leglustább tanárok is. A tanév érvényes, lassan lezárul, felsőbb osztályba léphetnek.
Valami más hiányzott nekik, de nagyon. Mert ők pontosan tudják, hogy az oktatás – most a távoktatás – nemcsak, sőt, nem elsősorban tartalomátadás (kellene, hogy legyen). Jó esetben – vagy mondom inkább így: elég jó módszertannal, elég jó tanár keze alatt – történik a tanteremben más is. Hat a személyes jelenléten alapuló motiválás, pörög a kérdezz-felelek (nem a feleltetés értelmében!), élvezetes az egymástól tanulás, a gyakorlás, megy a játék, móka, kacagás. Ezeket vette el a távoktatás a tanulóktól, és ezeket hiányolják.
Ha nem így lenne, akkor akár maradhatna is ez a kényelmes távoktatás, hiszen ki lehetne dolgozni és megtanulni a legjobb módját. És akkor szinte be lehetne zárni az iskolákat, az egyébként is megtépázott, motivációját vesztett, alulbecsült pedagógus társadalom felét meg szélnek ereszteni…
Na jó, nem folytatom, mert még valaki komolyan veszi. Mondjuk nem viccnek szántam, de ha egy kis cinizmust érez ebben a vízióban valaki, hát nem nagyot téved. Az iskolai légkör – tegyük hozzá ismét, hogy a jó iskolai légkör – átmeneti hiányát is nagyon nehéz volt kompenzálni. Amivel mégis lehetett, azt hívom én távgondoskodásnak. Mert igenis lehet a tanulókkal a rendelkezésre álló jobbnál jobb elektronikus kommunikációs platformokon csevegni, levelezni, üzengetni, lehet őket biztatni, szövegesen írásban és szóban értékelni, rendszeresen visszajelezni és példát mutatni nekik, érdekes és változatos feladatokkal bombázni az agyukat, hogy legyen kedvük tanulni, fejlődni. Egymással, velünk, tőlünk, általunk, de legfőképpen a maguk örömére és közvetve a közösség hasznára.
Ehhez pedig igenis kell a csupa nagybetűs TANÁR!
Úgyhogy mégiscsak köszöntsük őket a napjukon, és örüljünk, hogy még vannak. Mert tanárok nélkül nincs iskola. Iskola nélkül pedig nincs jövő.
