Rendőri ügyeletesi szaktanfolyamok
Tombol a nyár, s a tanárember ilyenkor jól megérdemelt pihenését tölti. Kell is, hiszen a szemeszterek végére fogytán az energia, alább hagy a lelkesedés is, jól jön a töltekezés, hogy aztán szeptemberben újult erővel… Akik csupán kívülről nézik a tanár munkáját, irigylik ezt a hosszú nyári szünetet. Meg a télit. Meg a tavaszit. Viccesen(?) szokták is mondani, hogy ez a három legsúlyosabb érv a tanári pálya mellett. Hát, csak próbálják ki. Ez kevéske motiváció lenne, szerintem.
Én nem tudom, a kollégák hogy vannak vele, de én a nyári szünetre se tudom teljesen félre tenni a szakmát. Ha máson nem, hát ilyenkor is gyakorta jár az eszem az elmúlt vagy a következő feladatokon. Ráadásul olyan helyen is oktatok, ahol nyáron se áll meg az élet. Ez pedig az Országos Rendőr-főkapitányság Oktatási Igazgatósága Dunakeszin. Itt zajlik az ügyeletesek és ügyeletvezetők szakmai továbbképzése, amelynek a kezdetektől, 1998-tól kezdve részét képezik a kommunikációs ismeretek. A két-, illetve háromhetes, 80, illetve 120 órás szaktanfolyamon ez a 8 órás kurzus meglehetősen sok és sokféle kommunikációs vagy azzal szorosan összefüggő jelenséggel foglalkozik. Az egyes témakörök aránya, sorrendje, a hangsúlyok eltolódása mindig az adott csoporttól függ, mint ahogyan a feldolgozáshoz legalkalmasabbnak ítélt módszerek is változóak és változatosak. A csoportok kifejezetten magas létszáma miatt (20-25 fő!) a megbeszélés, véleménycsere, vita dominál, kiegészítve tanári előadással, magyarázattal. Bizonyos témakörökhöz szemléltető eszközként elemzendő szövegeket, helyzetgyakorlatokat, feladatokat is van mód felhasználni. Az évek során a legkedveltebb és legnagyobb érdeklődésre számot tartó témák is körvonalazódtak. Az egyik terület a speciálisan rendőri közegben, a hierarchikus felépítésű szervezetben zajló kommunikáció buktatóit, illetve az ilyen helyzetekben adódó konfliktusok okait, kezelési lehetőségeit kereső beszélgetések. Idetartozik mindenekelőtt az információáramlás és instrukcióadás gyakorlását is lehetővé tevő helyzetgyakorlatok köre, a vezető-beosztott közötti kommunikáció, valamint a beszédpartnerek eltérő valóságértelmezéséből és érdekeiből szükségszerűen adódó nézeteltérések feltárása. A konfliktusok kezelését lehetővé tevő kommunikációs módszerekkel való gyakorlati ismerkedés ugyancsak tetszést szokott aratni. A másik nagy kérdéskör a saját készségek feltérképezése, illetve azok fejlesztési lehetőségeinek, módszereinek számbavétele. A hallgatókat érdeklik a számukra új ismeretek is, de leginkább arra van szükség, hogy a változtatásra, önfejlesztésre irányuló motivációjukat felkeltsük.
Az idő mindig fájóan kevés. Ahhoz, hogy igazán hatékony legyen a készségfejlesztés, amely minden kommunikációs kurzussal szemben jogosan megfogalmazódó igény, a 80 vagy akár a 120 óra és fele ennyi csoportlétszám volna ideális. De álmodni sem lehet erről. Így hát marad a tanári fantázia, amellyel a résztvevők motiválttá, nyitottá, befogadóvá tehetőek. Ennek birtokában aztán remélhető, hogy a legfontosabb üzenetek átmennek, s meg is jelennek az ügyfelekkel és a kollégákkal folytatott kommunikációjukban.
A civilek az ügyeletesi munkáról semmit vagy vajmi keveset tudnak. Így voltam ezzel annak idején én is. Természetes volt (ma is az, mégis: másként), hogy amikor a rendőrségi vonalat hívom, valahol valaki felveszi a telefont, és közvetlenül vagy közvetve segít. Ma már tudom, hogy ő az ügyeletes. Láttam őket szolgálat közben is egy 2005-ös kutatás során, oktatom őket a tanfolyamokon 14 éve, s ezek alapján állítom: a rendőri munkának ez a területe rendkívül nehéz és összetett. A benne való jó helytállás kiemelkedő tudást, képességeket, tapasztalatot és emberséget kíván.
Az ügyeletesekkel eltöltött hosszú évek számomra azt mutatják, hogy ezekkel a kompetenciákkal sok kolléga rendelkezik. A legutóbbi, július 4-i ügyeletes tiszti tanfolyam 11 résztvevője – talán valami különösen szerencsés konstellációnak köszönhetően – kivétel nélkül ilyen benyomást tett rám. Nyári hőség ide vagy oda, a kivételesen kis létszámú csoport kifejezetten értő, befogadó, együttműködő és inspiráló közönségnek, pontosabban társnak bizonyult a kurzus megalkotásában. Ezúton is köszönöm nekik mindazt, amit tanulhattam tőlük.
Amikor ilyen jól összejön minden, akkor persze szárnyal az oktató is. Eközben pedig hajlamos – legalábbis én az vagyok – olyan túlzásokba esni, amilyen például az a kijelentés, hogy az ügyeletesnek mindenhez értenie kell. „Egyik pillanatban legyek életmentő orvos, a másikban telefonközpontos, aztán hirtelen váltással jogász, majd irattáros, titkárnő, esetleg pedagógus, pszichológus, sokszor a legbriliánsabb logikával rendelkező zsaru, vagy mélyen érző embertárs, szükség esetén rábeszélő művész, esetleg látnok, de ha kell, bajtárs, főnök vagy éppen haptákban álló beosztott. Szerinted hogy lehetséges mindez egyszerre?” – mondta-kérdezte egyszer egy ügyeletesként dolgozó barátom. Mellesleg számomra éppen az ő példája mutatta, hogy azért létezik ilyen…
Az ügyeletesi munkának – minden nehézsége ellenére – vannak szépségei is. Mindannyian ezek közé sorolják az ún. „mátrix”-ban gondolkodást. Ez nemcsak egyszerűen a rendszerben való gondolkodást jelenti, hanem kissé elvontabban egy speciális világban való mozgás, tájékozódás képességét, szinte művészetét. Ez nem működhet anélkül, hogy valaki ne szeretné ezt csinálni. A pillanatok alatt történő szelektálás, az összefüggések azonnali feltárásának kényszere, a tervezés, szervezés, a gyorsan születő döntések felelőssége tulajdonképpen nyomasztó is lehetne. Mégis, aki alkalmas mindezekre, az képes élvezni is a döntés szabadságát, ami még akkor is létezik, ha erkölcsi és jogi szabályok keretei között kell is mozogni. Mindez komoly kihívás, hiszen szolgálatonként akár több tucat súlyos döntést is meg kell hozni.
Ismét a barátomat idézem: „Nincs szebb annál, mint hanyag eleganciával uralni a legvadabb krízishelyzetet, majd szerény mosollyal bezsebelni a kollégák és a civilek ámulatát, elismerését. Vagy csak egyszerűen azt, hogy sikeres volt egy akció. Néha katartikus élményt jelent az idő szorításában, folytonos ellenőrzés mellett meghozni a legoptimálisabb döntést. Amikor igazán éles helyzet van, a kollegialitás mindent felülír. Képzeld el azt, amikor csak odaszólsz a társadnak, hogy gyorsan ezt vagy azt tegye, és ő nem kérdezi, miért, mi történt, hanem teszi, vakon megbízva benned. És ilyenkor nagyon jó érezni, hogy minden helyzet, minden probléma megoldható, ha az ember érti a dolgát, és hisz is benne, és ráadásul nincs egyedül.” Én is úgy tapasztaltam, hogy a jó ügyeletest a kollégák körében nagy tisztelet övezi. Gondoljunk erre, amikor valóban bajban vagyunk, és a rendőrséget hívjuk. Számíthatunk rájuk…
