Nem digitális vendégnaplók 27. rész – Ünnepi ajándékok
Húsvét van. A gyerekeknek ilyenkor ajándékot hoz a nyuszi. Kinőve a gyerekkorból, én már rég nem várok ilyesmit, de ha mégis jut valami meglepetés, annak nagyon tudok örülni. Hát most jutott. Éppen két hónapja várok egy vendégírást Bándli Tibitől.
Február első napjaiban számolt be egy rendészeti pályaorientációs tanítási élményéről. Rendhagyó kriminológiai lecke volt: drámapedagógiai foglalkozás zajlott (nem) középiskolás fokon. A mindig lelkes és lelkesítő Zeki tanár úr most is kitett magáért. És egy szóra hagyta magát rábeszélni, hogy írja meg a vendégnaplónak, mi történt. Mondjuk kellett hozzá két hónap, míg a szöveg megszületett, de kivártam. Hogy érdemes volt-e, azt majd döntse el a kedves olvasó.
Különben a Nem digitális vendégnaplóba rég érkezett írás. Tavaly december 6-án, Mikuláskor. Ilyen a véletlen játéka: kis kihagyással két ünnepi ajándék. Ez azért jó! Köszönöm.
***
Bándli Tibor: Húsvéti meglepetés
„Nem elég megborzongni, De lelkesedni kell!” – írta az idén száz éve született költő, Váci Mihály. Nem elég megborzongni, de lelkesedni kell! – vallja az idén ötven éve született tanár, Zeki Müller. Ahogy a pályakezdő lírikus pályatársaival „Tűz-tánc nemzedékké” növi ki magát, oly módon vallom én is, hogy ha nem teszünk meg mindent, akkor hiába teszünk bármit. Az nem több, mint a semmi, mert „Nem elég fellobogni, De mindig égni kell!”.
A mai szakképzési rendszerben, főleg a hierarchikus rendszerű rendészeti képzésben az ismeretanyag a hangsúlyos, és nem az élmény (divatos kifejezéssel flow). Hitem szerint azonban az ismeretszerzési folyamat (amiért lelkesedni lehet), a ráeszmélés az igazi érték, mert: „És nem elég csak égni: Fagyot is bírjon el, Ki acél akar lenni, Suhogni élivel!”.
Nem olvastam statisztikát (pedig izgalmas témafelvetés lenne), hogy mennyi a „pályaelhagyó” diák, akik a munkaerőpiaci megjelenésük előtt már hátat fordítanak a rendészeti életpályának, mert kiégnek. Kihúny bennük a tűz, nem bírják a fagyot, ami körülveszi őket, a végtelen és érthetetlen joganyagot, az érzelem- és részben értelemmentes suhogást, a „mire jó?” kimeneti követelményeket, a folyton változó szabályozási környezetet – nem sorolom.
De lehet-e élmény az alkotmány-, vagy akár a polgári jog? Lehet-e motiváltan tanítani, hogy milyen alapjogokról kell „önként” lemondani? A Tik-Tok, Insta, YouTube, Meta világban meg lehet-e (még) értetni a poroszos, tankönyvi magoláson alapuló tananyag-elsajátítást? Meggyőződésem szerint nem. Az ezredforduló „Z”-k mint úttörő mobileszköz- és világháló-függő generációja mára fiatal felnőtté vált. Helyüket átvette az Alfa nemzedék, akiknek egyáltalán nem jön be, hogy a tanóra elején ki kell kapcsolni a mobilt. A táblakréta már rég a múlté, de a szinte csak írásra (vagy írásvetítésre (Ppt)) használt digitális táblafelület – divatos nevén: White Board – egyelőre még messze kiaknázatlan. Kiaknázatlan, mert vagy szigorúan a jó vizsgaeredményre készítjük fel a gyereket és magoltatunk, vagy… …vagy lekövetjük a változásokat, mert „Nem elég álmodozni! Egy nagy-nagy álom kell!”.
Az általam megálmodott módszer Molnár Kata szerelemgyerekének, a Police Cafénak az unokaöccse. Elneveztem Rendész Cascarának. Itt a tananyagot úgy sajátítják el a gyerekek, hogy az élményeikre reflektálnak. A tapasztalatok feldolgozásának alapja a vita, melynek során a tudás maga a ráeszmélés. E módszertan négy részre osztja a tanulást, sorrendben: tapasztalatra, reflexióra, általánosításra és alkalmazásra. Mondom, hogy működött.
- Tapasztalás
A Vas Megyei Szakképzési Centrum Savaria Technikum és Kollégium 10. évfolyamos osztályait közös színházlátogatása vittem a szombathelyi Weöres Sándor Színházba. Samuel Bailey Kutyabaj című kortárs darabja volt a problémafelvetés. A darab a fiatalkorúak börtönében játszódik, teljesen hétköznapi gondokkal tarkítva, plusz Grace tanárnővel, aki kinyitja a fogva tartottak számára a jövő (a világ) kapuját. Lehet-e jó tanuló egy önmagát érzéketlen, ökölszabály szerint élő szintmenőnek beállító elítélt? Összefér-e a kialakított képpel, hogy szót fogad? Be lehet-e illeszkedni egy új srácnak ebbe a közegbe? Kell-e megvívni bizonyos dolgokért, vagy elég „csak” akarni megismerni a másikat? Jár-e még egy esély? Változhat-e valaki? Honnan jössz? – és sokáig folytathatnám a 106 perces egyfelvonásos történet végtelenbe nyúló kérdésfelvetéseit, melyek kitűnően illeszkednek a pszichológia, szociológia, kriminológia tantárgyblokk tanmenetéhez.
- Reflexió
Az előadás végén a szereplők, Jonjo – László Gáspár m.v.; Cain – Hajdu Péter István; Riyad – Kuttner Bálint m.v. és Grace – Csonka Szilvia, továbbá a rendező asszisztense, Ostyola Zsuzsanna lehetőséget biztosítottak a gyerekeknek egy kötetlen beszélgetésre a fiatalkor küzdelmeiről, a mintakövetésről, a valahová tartozni akarásról, a szeretet- és figyeleméhségről, valamint az elismerésre vágyás érzelmi hullámvasút-utazásáról, a börtönélet, a bezártság világáról és annak dinamikájáról. Élmény volt minden tekintetben, ahogy a beszélgetés során szóba került a nyitott és zárt kommunikáció, az erődinamika, az intro- és extrovertált személyiség, illetve a melankolikus, a kolerikus, a flegmatikus személyiségtípusok, a siker és kudarc, az azonosulás a szereppel, a szeretet és kötődés igénye, az elszigetelődés, a kirekesztés… A színházi dolgozók kitűnő partnerek voltak a beszélgetésben, a színészek és a rendezőasszisztens szerep szerint és magánemberként is megnyilvánultak, segítve az amúgy nehéz darab és a közvetített üzenet feldolgozását. A gyerekek elképesztően nyitottak voltak, hosszú-hosszú ideig kérdeztek és (talán az idegen, nem iskolai környezetnek is hála) értőn figyeltek a válaszokra.
- Általánosítás
Ennek során – már ismét az iskolában – mindenki írhatott a darabról, általa választott formátumban: újságcikk, esszé, beszámoló, házi dolgozat stb., a környezetében található (anonim módon kezelt) hasonló karakterekkel helyettesítve Grace tanárnő nebulóit. Egymást felülmúló házi dolgozatok születtek, látszott a 10.-es diákok szemében a csillogás. Nem kellett túlmagyaráznom a tananyagot, a tanulás csodája úgy történt meg, ahogy a legszebb álmaimban sem mertem rá gondolni.
- Alkalmazás
Két hónap telt el az előadás és e beszámoló megszületése között, a gyerekek készségszinten sajátították el a tananyagot, melyben a hozzáolvasott – nem internetes(!) – tartalom aránya kiemelkedően magas. A komfortzónából történő kiléptetés annyira élményszerű volt a számukra, hogy a pillanat tört része alatt kis pszichológusok lettek, akik az ismereteikre rácsodálkozva, Amundsenként fedezték fel a bennük és egymásban rejlő kis világot, mely kitárult, és mára univerzummá terebélyesedett, ahogy Váci Mihály írta anno: „Nem elég a célt látni, járható útja kell! Nem elég az útra lelni, az úton menni kell! Nem elég elindulni, de mást is hívni kell! S csak az hívjon magával, aki vezetni mer.”
