Nyári szünet előtt I.
Az etikaoktatás értelme…
A vizsgaidőszak elmúltával még két mondanivaló kívánkozik ki belőlem. A héten ezek következnek…
Az egyik annak az 1996 óta tartó érdekes változásnak a rövid áttekintése, amely az Etika tantárgyunkkal végbemegy. Abban az évben kezdtem tanítani a nappali tagozatosokat a Rendőrtiszti Főiskolán, s ez nagy váltást jelentett nekem az ELTE Bölcsészettudományi Karának magyar szakosaihoz képest. Nekik nyelvészként helyesírást, stilisztikát, leíró nyelvtant oktattam. Akkoriban doktori iskolába jártam, épp csak elkezdtem írni a disszertációmat, vagyis fél lábbal még magam is diák voltam. Nemcsak azt kellett megtanulnom, hogy a rendőrhallgatók más szakmára készülnek, hanem magát a tantárgyat is: etikát tanítottam nekik, amit korábban nem, s ráadásul nem is volt a szakterületem. Óráról órára jártam hospitálni az idősebb kollégákhoz, s magam, ahogy mondani szokás, két leckével jártam a tanulók előtt. A tanszékvezetőm jött ellenőrizni az óráimat, és eközben rengeteget segített abban, hogy megtanuljam, mi is ez a tárgy és mire van szükségük belőle a leendő rendőrtiszteknek. Óravázlatokat gyártottam, és szigorúan betartottam minden időkeretet, instrukciót, hogy korrektül átadjam a tananyagot. De azt is meg kellett szoknom, hogy egészen más a két intézmény hangulata, a tanítás és a tanulás kultúrája. Elárulom, hogy természetesen az utóbbi ment nehezebben.
Ahogy teltek az évek, múltak az illúziók: látni kellett, hogy ez a tantárgy nem a tanrend legfontosabb eleme, s a hallgatók számára sem a világ közepe. Hogy mit gondolnak róla, hová helyezik, az elég pontosan kezdett kirajzolódni az egyre inkább sémamentes órai munkából. Ahogy gazdagodott módszertani eszköztáram, úgy tértem át fokozatosan az egyszerű tananyag-közvetítésről a komplexebb, a résztvevők értékrendjét, érzelmeit, gondolkodását és az ezeket kifejező vitakészségét, érvelési kultúráját megmozgató és fejleszteni szándékozó beszélgetésekre, gyakorlatokra. Hogy milyen hatása van mindennek a célközönségre, arról egyszer már írtam ezeken az oldalakon A vizsgaidőszak szépségei II. című bejegyzésemben. Akkor a vizsgákon élhettem meg – ha csak néhány pillanatra is – azt, hogy talán valamit megértenek a hallgatók azokból az üzenetekből, amelyeket ez a tantárgy közvetít.
Most írásbeli gondolataik váltották ki bennem ugyanezt az érzést, illetve ennek az ellenkezőjét is. Azt kértem tőlük még a tavaszi félév első szemináriumán, amikor már túl voltak egy-két bevezető évfolyam-előadáson, hogy írják le néhány bekezdésben, hogy mint húszéves egyetemistáknak, leendő rendészeti tiszteknek mit jelent ez a tantárgy, mit takar számukra az erkölcs, „mi közük hozzá”.
És ők leírták, név nélkül, ezért azt hiszem, őszintén. A válaszok nagyon vegyesek voltak. A legszebb gondolatok egy bizonyos csoporthoz köthetőek – s ezen a ponton kapcsolódok legutóbbi bejegyzésemhez. Abban a katasztrófa-védelmis hallgatókat méltattam, s ehhez szeretnék itt még egy adalékkal szolgálni. Az, amit és ahogyan ők megfogalmaztak erre a kérdésre, minden más csoporténál homogénebb volt. Ők egybehangzóan és egyértelműen nemcsak hogy tudták, mi az erkölcs tartalma, de azt is pontosan felvázolták, hogy mi annak az általuk választott, egyértelműen segítő szakmában a szerepe. A tantárggyal és az órákkal szemben felsorolt elvárásaikban megjelent, hogy fiatal felnőttként, a pályaszocializáció kezdetén komoly jelentőséget tulajdonítanak az erkölcsi értékeknek, és az ezek kialakulásához, fejlesztéséhez vezető érzékenyítésnek. Tisztában vannak az erkölcs kialakulásának és fejlődésének alapvető körülményivel, illetve nagyjából azokkal az erkölcsi dilemmákkal is, amelyek a szakmai és magánéletükben körülveszik őket. Elkötelezettek, felelősségteljesek, igencsak érett gondolkodásúak. Erre a kezdésre, mint valami kellemes hullámra, igazán csak rá kellett feküdnie az etikaoktatónak, s azt a szerény, mindössze 14 órát arra fordítani, hogy minél többet hagyja megnyílni a hallgatókat. A különböző témák kapcsán kialakuló beszélgetéseket és jóízű vitákat egy-egy gyakorlat vagy film segítségével éppen csak beindítani és moderálni kellett. Így telt a kurzus a katasztrófásokkal, akik végül szakmailag és stilisztikailag is hibátlanul és igényesen megfogalmazott vizsgadolgozataikkal is megörvendeztettek. Ezúton is köszönöm nekik.
Néhány válaszoló jóvoltából azonban a másik véglet is láthatóvá vált. Persze, túl szép lenne, ha olyan lenne az általános helyzet, mint a katasztrófásoknál. Nyilván rengeteg mindentől függ, hogy egy-egy csoportban mit mutat a kép. Az otthonról, a családból és az eddigi iskolai szocializációból hozott értékrendektől kezdve a választott szakterületen keresztül (nem mindegy, milyen szakirányokról beszélünk: katasztrófavédelem; rendőr, azon belül bűnügy, közrendvédelem, közlekedés vagy igazgatásrendészet; vámnyomozó, vámigazgatás vagy büntetés-végrehajtás, esetleg civil biztonsági) sorolhatóak az okok. Egészen odáig, hogy az egyes csoportok milyen összetételűek az életkor és a személyiségjegyek, vagy az intellektuális és szociális készségek szerint.
Egy kevéssé szerencsés konstellációban az etika tantárgy értelmét, az erkölcs lényegét és annak az adott szakmában vagy a nyilatkozók életében játszott szerepét firtató kérdésre az őszinte válaszok bizony egészen másfélék is lehetnek. Elgondolkodtató például, hogy még mindig van olyan húszéves, aki keveri az etikát az etikettel. De ezzel van a legkevesebb baj, mert mihelyt tisztázzuk a fogalmi félreértést, viszonylag gyorsan átválthatunk az ember közösségben való viselkedésének egy másik dimenziójába. Komolyabb kihívást jelentenek azonban azok a hallgatók, akik számára az etika csupán egy a „töltelék tantárgy”-ak közül, az „az órarendben fölösleges időpocsékolás”, illetve akik azt a véleményt vallják, hogy „ebben a korban már késő” az egyének erkölcsével foglalkozni, különösen tanórák keretében.
Érdekes, hogy a félévet záró vizsgadolgozatokban mintha azért kissé tompulna ezeknek a véleményeknek a sarkossága is. Egy-egy rendészeti erkölcsi problémát, dilemmát bemutató film, egy-egy órai gyakorlat, egy-egy komolyabb beszélgetés vagy vita nyomán igenis árnyalható az a nem ritkán egyértelműnek és kikezdhetetlennek látszó attitűd, amellyel az első órákra a fenti sorokat jegyző hallgatók beülnek. Nekem éppen ez a kis változás szokta bizonyítani azt, hogy ha egyrészt hatékonyabb oktatási módszer szerint, másrészt több ideig dolgozhatnánk együtt velük, akkor látványosabb eredményeket is elérhetnénk. Mert egy kis etikai érzékenyítés minden fiatal felnőttre ráférne. Remélem, nemcsak bennünk, etikaoktatókban, hanem másokban is közeleg a felismerés, hogy ez volna a kívánatos irány…
