Szeretetlakoma és szívlapát – Fülszöveg egy szolid könyvbemutatóhoz
Messzebbről kezdem. Mert mindennek van előzménye. Mint ahogy következménye is.
Még tavaly novemberben a névnapomra kaptam egy könyvet, verseset. A címe Szívlapát.
Gondoltam, milyen szellemes már ez is! A vers érzelmes ünnep, egyáltalán: az irodalom nekem mindig az. Azon az estén is, amikor kaptam, felolvastunk belőle kis baráti társaságunk akkor tájt névnapos, születésnapos tagjainak egy-egy hozzájuk illő szöveget. A vendégség során, a vacsora elfogyasztása és a szokásos kártyajátékunk előtt ez ünnepibbé emelte az együttlétet.
Pár hét múlva azért vittem magammal a kis kötetet, hogy itt-ott várakozással telő félóráimat is hétköznapi ünneppé téve, lapozgassam. Ezt tettem például akkor is, amikor egy tréning során a résztvevők önállóan dolgoztak egy feladaton. És mit hoz a véletlen: egyszer csak meglátok egy verset, ami éppen oda, ahhoz a tartalomhoz, ahhoz a csoporthoz, ahhoz a hangulathoz illik. Hát zárszóként felolvastam nekik. Ne legyen kétséges: hatott. Nagyon.
Még egy emlékélmény. A 2016-os év vége felé közeledvén kaptam egy postai csomagot, amelyben egy verseskötet friss példánya lapult. A szöveggondozást bízta rám elsőkötetes fiatal szerzője még fél évvel azelőtt, s küldte a megjelent könyv tiszteletpéldányát, stílszerűen karácsonyi ajándékként. Az volt az első és eleddig egyetlen ilyen munkám. Azért írom ezt így, dőlt betűkkel, mert igazán nem munka, hanem élvezet volt, meg is írtam itt.
Mígnem aztán 2017 nyarán, majdnem napra pontosan ugyanakkor, mint egy évvel azelőtt, megkeresett valaki, aki első regényével készült el, s kérte, olvassam el szakértő szemmel. Megtisztelő volt a felkérés, szívesen vállaltam. Pláne mikor megtudtam, ő is ifjú szerző. Emberként pedig örökifjú…
Szerzőnk ugyanis 1932-es születésű, szinte végig élte a XX. századot, s jócskán belekóstolt a XXI.-be is. Mit belekóstolt? Abszolút jelen van benne, hiszen a mai napig aktív, a szó minden értelmében. Dolgozik: pszichoterapeutaként rendel. Alkot: számos szakcikk után ez ugyan a harmadik könyve, de az első fikciós története. Rendszeresen úszik, jóllehet most két hetet kényszerpihenőn lesz, mert végre megszabadították a tavalyi combtörése nyomát őrző csavaroktól, s szerintem heteken belül eldobja nagy fegyelemmel viselt sétabotját is. Szeret, hisz elfogadó társ és szerető család veszi körül. Régi kapcsolatait gonddal ápolja és szövögeti, ezt bizonyítják fél évszázadosnál is hosszabb barátságai. És újakat létesít, mint például velem. Érdeklődik minden iránt, sőt, számítógépezik is. Engem is a világhálóval fogott ki. Nyelvi lektorként regényét mint hivatásos olvasónak adta kezembe. Munkakapcsolatunk fél éve kezdődött, s most hogy napvilágot látott a kötet, a sok beszélgetés során összebarátkozva, természetes volt, hogy én fogom celebrálni a 2018. január 12-i könyvismertetőt.
Nem tudom, tudta-e, hogy csak egyszer játszottam ilyen könyvbemutatósat, de imádtam azt is. Jó szívvel adtuk akkor ajándékba a születésnapi tanulmánykötetet és a melléje járó szeretetvendégséget is kedves barátunknak, kollégánknak. Írtam is erről itt.
Most is örömmel ajánlkoztam hát a szerzőnek: ha már egyszer megírta és magánkiadásban megjelentette első regényét, azokat, akiknek odaajándékozná, ugyan tiszteljük már meg egy könyvbemutatóval, rendezzünk e köré egy kis irodalmi estet. Amatőrt, szolidat, de mégis. Hiszen nagy nap ez az ő életében. És hamar hagyta magát rábeszélni.
Egy könyv jó apropó, hogy az ember ünnepeljen. Ha „csak” olvassa, az is jó, hát még ha ő írja. Megilletődötten veszi kézbe papírra vetett és kinyomtatott, bekötött gondolatait. Kíváncsian várja, mit szólnak hozzá, akiknek írta. Ezúttal javarészt azoknak, akiket szeret, és akik szeretik őt. Népes családjának és barátainak.
Hogy miről szól egy regény? Visszatérő kérdés ez minden szerzőhöz. Sok beszélgetést hallgatok, amelyben erről faggatják őket. A válaszuk valahányszor ugyanaz: egyrészt arról, aki olvassa majd, és így vagy úgy érti, értheti magára. Ez a művészet célja általában: a befogadóra vonatkoztatás. Jelen esetben a szűkebb olvasóközönség szó szerint keresheti magát a történetekben, hiszen a szerző ott a nyílt színen saját maga is bevallotta: a figurákat saját élete szereplői ihlették. Csak persze átgyúrta, átírta őket, kitalált vagy elhallgatott róluk egyet s mást. De azért aki nagyon keresi, megtalálja magát a sorok között. Másrészt pedig nyilvánvaló, hogy aki írni kezd, magát is beleírja a szövegbe. Nem tudja nem ezt tenni. Van, hogy ez nagyon áttételes, van, hogy nagyon nem az. Esetünkben például nagyon konkrét a főszereplő foglalkozása, a zene iránti szenvedélyes rajongása, és… de bármennyire nehezemre esik is, nem folytathatom. Hiszen az már olyan elemzés lenne, amelyre nincs felhatalmazásom. Most arra van, hogy a könyvbemutatóról beszéljek, bár arról sem lehet úgy, hogy a szerzőről ne legyen szó.
Elfogult vagyok vele, bevallom, de miért is volna ez baj? Ha az embernek érzelmileg is köze lesz ahhoz, akivel vagy amivel éppen foglalkozik, az pár mesterségben gondot okoz, de nem az enyémben. Szerencsére. Valószínűleg nem véletlen, hogy nem érzelemmentes foglalkozást választottam, hanem olyat, ahol az érzelmekkel dolgozni lehet, sőt, kell is. Az irodalmárkodás – mert persze csak kontár módra művelgetem – ilyen. És a tanárság is. Ami egy könyvbemutatón történik, egyszerre ez is, az is, hiszen egy irodalmi alkotást akarunk másfél órában megismertetni olyanokkal, akik még nem olvasták, de szeretnénk, ha megtennék. A tanár is ezt csinálja, nemde? Érdeklődést kelt fel valami iránt, amihez egyébként nem feltétlenül volna kedve a másiknak. Elememben voltam tehát, nem tettem mást, mint amit szoktam.
Idegenként csöppentem a társaságba, ebbe a nagy családba, de jó volt érezni, hogy ezen a kétségtelen tényen milyen hamar túltették magukat, és ha csak pár órára is, de helyem lett közöttük. Mert gondoljunk bele: itt van valaki, aki – természetesen a szerzőt leszámítva – minden jelenlévőnél jobban ismeri a szöveget, és azt ajánlván nem lehet nem észre venni, hogy nyíltan színt vall, mennyire megszerette a szerzőt. Ezt érezni lehetett, de nem is titkoltuk. Természetesen teremtődött meg a szöveg általi összekötöttségünk. Mi mással lennénk összekötve, ha nem a kommunikációnkkal? S ebből annyiféle van, szerencsére. Egy irodalmi szövegen keresztül ráadásul bárkivel hamar mély kapcsolatba léphetünk, s milyen nagyszerű: sem tér, sem idő nem korlátoz ebben! Ugyanúgy közöm van az évezredekkel előbb élt szerzőkhöz, mint hozzánk annak – ha lesz még ilyen –, aki tán száz év múlva olvas bennünket.
A szerettei körében főszereplővé tett szerző tüneményes volt. Izgultunk mindketten, mi lesz ebből. Nem beszéltük meg, miről fogunk nyilvánosan beszélgetni. Nem tudta, mit kérdezek, merre terelem a szót. Rám bízta magát, ami egyszerre volt felelősségteljes és jólesően megnyugtató. És nem kellett semmi különös trükk, egyszerű kérdések mentén hagyni kellett őt beszélni. Moderálta ő magát ügyesen, miközben egy percre nem éreztem, hogy bármi is korlátozná. Adta, ami a lényege. Szellemes volt és kellemes, finom, ugyanakkor szemtelenül szókimondó. Egyszerre okos és naiv. Édesen lágy és kő keményen realista. Meghatódott és megható. Jó volt érezni, hogy akik gyönyörűséggel teli figyelemmel nézik és hallgatják, úgy szeretik, ahogy van. Megengedheti magának, hogy egyszerűen az legyen, aki. Ez egyszerre tiszteletre és irigylésre méltó. Nagyon. Tapintani lehetett a szeretetet és az elfogadást. Én csak erre tettem rá egy aprócska szívlapáttal.
A szó kevés lett volna ennyi érzelem kifejezéséhez. Ezért a szerzővel, valamint textilművész barátjával való beszélgetést és a regényből származó három idézet felolvasását követően nélkülözhetetlen volt a muzsika hangja is. Mozart és Debussy zenéje, Szalóki Ági énekszava, majd a dedikálást csendben aláfestő dzsessz jól illettek az egész élményhez. Egy pohárka bor és a finom pogácsák elfogyasztása, a vendégek kötetlen beszélgetése a szeretetlakoma érzését még konkrétabbá tették. Ha valakinek kétsége lenne az est varázslatossága felől, akkor elárulok még valamit: a család az esemény helyszínéül egy helyes kis óbudai közösségi teret választott, aminek a neve Tündérkert… Hát csoda, hogy ott efféle hétköznapi csodák esnek?
