Egy hatvanas lázadó fenegyerek

Egy hatvanas lázadó fenegyerek

2019. június 11. Nigel Kennedy – Margitszigeti Szabadtéri Színpad

Két jegyet kaptam még születésnapomra kedves barátnőmtől, akivel majdnem egy napon születtünk. Talán ezért sem először fordul elő, hogy hasonló zenei ízlésünkre rá se csodálkozunk. Bár gyakorta lepjük meg egymást közös kulturális élménnyel, most mégse együtt mentünk koncertre. Azt mondta, vigyek el magammal valakit, én meg így tettem, s egy másik barátnőmet hívtam, aki számára egészen a megérkezésig meglepetés volt az előadó.

„Nigel Kennedy a világ vezető hegedű- és brácsaművésze. Hihetetlen technikai virtuozitása látványos, bravúros előadásmóddal párosul, nem nélkülözve a show elemeket sem. Egyedi stílusával és formabontó zenei felfogásával számos rangos díjat és címet tudhat magáénak. 2001-ben Nagy-Britanniában az év művészének választották, de muzsikált már a brit királyi családnak nyilvános és zártkörű eseményeken egyaránt. A brit származású hegedűvirtuóz repertoárja a klasszikus és kortárs komolyzenét ötvözi, mellyel célja, hogy minél szélesebb körben megismertesse és megszerettesse zenéjét. Kennedy, aki mára a világot bejárta zenéjével, gyakran improvizatív elemekkel ötvözi programját, és ekképpen vélekedik magáról: »Mondhatják, ha akarják, hogy én egy komolyzenét játszó hegedűs vagyok, de én mindig egy olyan muzsikusként látom magam, aki a zenének nem csak egy részét játssza.«” Ez volt a koncertajánló szövege, amit csak most, a blogbejegyzés írásakor kerestem meg az interneten. Minden befolyástól mentesen akartam ugyanis írni arról, milyen benyomást tett rám ez a fickó.

Azért merem ezzel a szóval illetni az egyébként hatvankét éves(!) művészt, mert bohókás figurája miatt ez illik rá leginkább. Kakastaréjos frizurája, bő vászongatyája, a reflektorok által tovább fokozott hőségben teljesen fölösleges, tehát csak a dizájnhoz tartozó foltozott felöltője, kilógó pólója, felemás zoknija és neonsárga tornacipője első látásra tökéletes ellentmondásban vannak a klasszikus és világhírű hegedűművészről bennünk élő képpel. De Nigel Kennedy másmilyen, mindig is másmilyen volt, mert az akart lenni. Már fiatalon eldöntötte, hogy nem áll be az unalmas frakkos hegedűművészek közé, egyediségét öltözetével is kimutatja. A felületes szemlélőnek, különösen a konzervatív közönségnek az ő botrány közeli kinézete, ami mellé persze egy sajátos stílus és mozgás is társul, így együtt nyilvánvalóan sok. Bevallom, nekem is voltak fenntartásaim, persze anélkül, hogy valaha is láttam volna őt. Éljenek az előítéletek, míg meg nem halnak! Magamtól biztosan nem vettem volna jegyet a koncertjére, de szerencsére az ajándékozás áldozata, vagyis haszonélvezője lettem. Elárulom: úgy öt perc kellett hozzá, hogy Kennedy belopja magát a szívembe. Egy kicsit beszélt az elején, bemutatta a zenészeit, és aztán elkezdett hegedülni. Bachot. In medias res. Egyébként amellett, hogy fantasztikusan hegedül és zongorázik, ő maga a narrátor is. Amikor az angolját éppen értem, rájövök: tele van szellemmel, humorral, kifejezetten a helyzet szülte komikummal.

A műsor Bach, Gershwin és Kennedy. Ez nagyjából annyit tesz, hogy eredetiben leginkább csak az első „istenség” művei hangzanak el, mert a második részben felhangzó Gershwin-opuszokat– számomra legalábbis – a felismerhetetlenségig átértelmezik a zenészek. Az improvizatív dzsessznek egy olyan válfaját képviselik, amit még éppen jól fogadok. Hol lenyűgözően virtuóz, hol finoman-lágyan andalító, hol megindítóan szívszorító.

Az estére egyetlen árny vetült: nem kis csodálkozásomra nem volt telt ház. Ahogy félve körülnéztem, fél háznál kicsivel kevesebben lehettünk. Nem tudom, mi lehetett az oka. Szerencsére a művészt ez nem zavarta, a koncert hőfoka ugyanolyan volt. Lelkes professzionalizmusukkal ő és öt elképesztő zenésze (dobos, két gitáros, nagybőgős és csellós) úgy zenéltek végig kétszer másfél órát, hogy nyilvánvaló volt: imádnak együtt játszani. Tökéletesen feloldódnak az együtt zenélés élményében, a zene hatása alá kerülve élvezik a másik virtuozitását, örülnek az apró kis technikai megoldásoknak, újdonságoknak, meglepetéseknek. Előadásuk jól szerkesztett, kiszámított, óramű pontosságú ritmusa ugyanakkor lenyűgözően szabad spontaneitással párosul. És mindezek egyáltalán nem mondanak ellent egymásnak. Aki látott már ilyet, tudja: együtt utaznak egy csodálatos hullámvasúton. Hívjuk ezt csoportos flownak, egyszerűen, mert arról van szó.

Rendszeresen látok zenészek arcán egy bizonyos szűnni nem akaró angyali mosolyt. Gyönyörű ez. De Kennedy sokszor idétlennek tűnően kacarászik, vihog, és erről érdekes asszociációm támad: Miloš Forman Amadeusa jut eszembe. Miközben Mozart ontja magából zenei zsenialitásának bőséges termését, infantilis megnyilvánulásaival sokszor elviselhetetlen a környezete számára. Bár Kennedyt közel sem mondanám úgy idegesítőnek, mint ahogyan Mozart figurája volt az számomra a mozitörténet minden idők egyik legjobbnak ítélt filmjében. És talán azért, mert úgy érzem, most értettem meg, mit nem értettem annak idején, s azt is, hogy igazán a meg nem értés bosszantott. Mostanában képes vagyok meglátni a zsenialitás és az őrültség határán lebegő művészt, s ennek a jelenségnek a megértése elfogadóvá, megbocsátóvá tesz. S talán már-már ki merem mondani: inkább – jobb szó híján – bizonyos irigységet érzek, hogy de jó neki, hogy tehetségét kiélheti, és szabadon és nyilvánosan örülhet, sőt, sokan mások is örülnek neki.

Ezen az estén egy igazán boldog embert láttam. Vagyis mindjárt hatot. A különbség köztük csak annyi, hogy egyikük, Kennedy áll a centrumában ennek az egésznek, ő generálja, irányítja a folyamatot, amelyben ez a csoda létrejön. A tetejébe még az is csodálatos, hogy amíg a néző is részese ennek, addig számára is megszűnik a külvilág. Nem számít a hőség, a szúnyogok, az egész napnyi, esetemben immár egész tanévnyi fáradtság, a kényelmetlen szék, semmi. Csak a művészet, a zene. Annak meg olyan ereje van, aminek a Margitsziget madarai se tudnak ellenállni: némelyikük élesen és ütemesen cserreg-csattog bele az előadásba, a zenészek és a közönség nagy örömére.

És történt még valami, amire valóban csak a legnagyobbak képesek. Ez az abszolút mérce nálam, elárulom: amikor egy világsztár a saját színpadán teret ad és bemutatja az általa „utódjának” érzett fiatal tehetséget. 2014-ben tűnt fel a Virtuózok zenei tehetségkutató versenyen egy hegedűs, Kuti Róbert. Őszintén bevallom, egyáltalán nem nézvén tévét, nem hallottam még a nevét. Az akkor épp az általános iskola utolsó osztályát taposó fiúcska mára tizenkilenc éves lett. A világhírű hegedűművész mellett még kissé esetlen, zavarban lévő, önmagát mint előadóművészt és a saját útját-stílusát kereső fiatal, de már figyelemre méltó zenész. Hogy mennyire az, azt éppen az bizonyítja, hogy Kennedy egy közel húszperces darab erejéig úgy vív vele zenei párbajt, hogy az ember beleborzong: mi lesz még ebből, ha a fiú, meglelvén önmagát, teljesen beleoldódik majd a megtiszteltetésbe. Felemelő volt látni ezt a támogató partnerséget.

A Margitsziget hűs-árnyas ligetei mindig elkápráztatnak, és pár évente, amikor átsétálok rajta, rendre megállapítom, többet kellene ide járni, mert olyan mikroklímája van, amilyennel kevés főváros büszkélkedhet. A hely szelleméhez méltón a szabadtéri színpad is pazar látványt nyújt. A modernizált nézőtér és a kiszolgáló egységek kellemesek, a háttérben a talán még Arany Jánost is látó vén fák pedig úgy állnak ott, mint élő díszletek. Az egyszerű színpadkép kék és bíbor fényei időnként rájuk vetülve olyanná tették az egészet, mint egy mesebeli erdő. Mert az is. És mint ilyen tökéletes környezetet adott a varázslatos muzsikusnak. Örülök, hogy végre láthattam-hallhattam. Mégis jobb ezt megélni, mint elképzelni. Úgyhogy, kedves barátnőm, köszönöm a meglepetést!