Filmes utazás Katalóniába – Téli kult-túra VI.

Filmes utazás Katalóniába

Téli kult-túra VI.

2019. február 6., Salvador Dalí – A halhatatlanság nyomában, Uráni Nemzeti Filmszínház

Azt hittem, az ötrészes sorozattal lezárom egy időre a téli kulturális túrázást, de nem. Ezt nem lehet abbahagyni. „Legkellemesebb uszodai meglepetésem”, Edit, akivel sajnos csak ritkán adatik hosszasabban is beszélgetni, a hajnali úszások mellett vevő volt egy közös mozizásra is. Mikor megtudtam, hogy szeretett volna művészettörténész lenni, és a címben említett festőről legalább olyan ellentmondásosan gondolkodik, mint én, eléggé adta magát a meghívás. Miután kijöttünk a filmről, röviden megvitattuk, mennyire hasonlóan hatottak ránk a látottak. Kérdezte, szándékozom-e írni erről is a blogomban. Mondom, én most nem érzek akkora ingerenciát, de ha neki volna mondanivalója, csak írja le, küldje el bátran, és ha olyan lesz, akár szívesen adok neki – bár kicsike, de mégis csak – publicitást ebben a rovatban.

Az olvasó nyilván kitalálja: olyan lett. Úgyhogy örömmel osztom meg az írást, amelyről tudni kell, hogy már nem az első szárnypróbálgatás… Ha sikerül kiszabadítanom a szunnyadó tehetségű, mint kiderült, magának naplószerűen írogató, sőt, blogoló szerzőt, vagy még inkább neki önmagát az egyébként végtelenül szimpatikus, háttérbe húzódó kedves szerénységéből, akkor talán tovább bontogathatja a szárnyait. Szívesen adok ehhez a saját barátainál talán kissé nagyobb nyilvánosságot kínáló felületet. Mert szeretném, ha írásait többen olvasnák. És még inkább szeretném, ha pontosan tudná és elhinné: jót s jól ír. Bár ő azt mondja, se nem szerény, se nem álszerény. „Jót tesz a tudat, hogy nyilvános, nemcsak magamban dünnyögök. De tisztában vagyok azzal, hogy nem vagyok profi. És nagyon jó érzés visszaolvasgatni!” – írja nekem, miközben győzködöm, hogy engedje feltennem ide a szövegét. És amint látható, megadta magát. Én meg ennek a fenti gondolatnak, ami egyszerűen és tömören kifejezi, miért ír az ember…

Romhányi Edit: Dalí – ahogy én látom

Van A gésák gésája c. könyvben egy beszélgetés, ami akkoriban, mikor olvastam, szöget ütött a fejembe. A fiatal Mineko (aki gésaként aztán korának  egyik legkiemelkedőbb táncművésze is lett) faggatja kedvenc vendégét, egy idős filozófiaprofesszort a szépségről és a műalkotásokról.

„Művészként azon igyekeztem, hogy a szépséget minden formájában fel tudjam ismerni.
– Csak azt kell látnod, amit látsz, és azt kell érezned, amit érzel – volt a rövid és tömör válasz. […]  Az egyik estén dr. Tanigava egy másik kiadó vezetője által adott vacsorán vett részt. Ez az úr elkezdett beszélni az esztétikáról, és közben egy sor nehezen érthető szót használt. Ezt kérdezte dr. Tanigavától: – Miként minősíthetek úgy egy műtárgyat, hogy mások műértőnek tartsanak? Legnagyobb meglepetésemre dr. Tanigava ugyanazokkal a szavakkal válaszolt neki, mint nekem: – Csak azt kell látnia, amit lát és azt kell éreznie, amit érez.”

Pár éve indult az Uránia moziban egy sorozat A művészet templomai címmel. Két-három hétig több időpontban vetítenek egy-egy színvonalas művészettörténeti témájú ismeretterjesztő filmet. Most Salvador Dalí van terítéken. Legkellemesebb uszodai meglepetésem, Kati, invitált a múlt héten, nézzük meg együtt.

Dalíval eléggé ambivalens a viszonyom. Sokáig kifejezetten irritált: a ripacsságig hatásvadásznak tartottam. Nagy show man volt, az biztos, mégis nehéz (és már nem is akarom) kivonni magam a hatása alól. És egy ideje már nem ítélkezem: ha valami jól van megfestve, akkor dehogy veszem magamnak a bátorságot, hogy méricskélni kezdjem valakinek az alkotását, pláne életművét. Hajlok rá, hogy igazat adjak dr. Tanigavának ebben a kérdésben.

Mivel (sajnos) nem lettem művészettörténész, ezért megengedhetem magamnak azt a luxust, hogy olyan irányból kezdjek el egy képet kibontani, ahonnan csak akarom. Ez a dilettantizmus diszkrét bája és luxusa. Nekem szilárd meggyőződésem, hogy egy igazi műalkotásban benne van a művész korának és személyiségének, na és persze a közérzetének az esszenciája. Számomra ez emeli ki a hétköznapi próbálkozások tömegéből: nincs benne semmi felesleges. Ha valaki egy igazán nagy hatású művet akar létrehozni, nem engedheti meg magának a felesleges részletek luxusát, ami elvonja a figyelmet a lényegről. Ha a képzőművészet zenitjét a minimalista műalkotások eleganciája és mondjuk a Bosch-képek részletekben tobzódó, pokoli orgiája közé feszítjük ki (egyébként Boschról is készült film ebben a sorozatban), akkor látható, hogy bármilyen nagy a szórás ebben a tekintetben, az alapelv nem változik: nincs sallang. Ez a megnyugtató egyszerűség persze nem ok ara, hogy ne is érdekeljen a művész személye és kora, de úgy gondolom, hogy az első figyelmes tekintetet jobb, ha nem előzi meg, hogy megmondják, mit is kellene látnom, éreznem. Hogy mit is akart mondani a költő… Mert a „költő” bizony mondja a magáét, és nemcsak a szavai, hanem a csendjei is igencsak sokatmondóak. Jó ezt hagyni hatni, és csak utána kibontani a „csomagot”.

Ezzel együtt nagyon örülök, hogy megnéztem ezt a filmet, egy sor szerethető részletet fedett fel Dalí életrajzából, aminek a közeljövőben nem biztos, hogy utána olvastam volna. Például hogy az extravagancia álarca mögött milyen mélyen ragaszkodott az egyetlen nőhöz, Galához, mennyire szerette. Vagy hogy az állandó megkülönböztetési kényszere abból táplálkozott, hogy a szülei örökösen vele együtt emlegették gyerekkorában elhunyt bátyját, ezért neki tudatnia kellett: ő csak ő és kész. Nem mosódhatott össze az identitása senkiével. Hogy a fantáziája hogyan töltötte ki a sivár figueresi tájat tartalommal, és mikor a siker csúcsán tényleg bárhová költözhetett volna, ezt választotta, ide tért vissza. Sorolhatnám.

A színhasználata, a perspektívához való viszonya, az arányai, amiket használ: jellegzetesek és egyediek. Az életművét végignézve tökéletesen kirajzolódik a XX. század hangulata, életérzése, amelyet végigélt. Nem kell kioktatni, nem kellenek a szájbarágós közhelyek, egy önvallomásra van szükség és kész. Ez voltam én, Salvador Dalí. Születtem Figueresben, éltem a XX. században, szerettem Galát, míg meg nem halt. A század embertelen gépezetei mindent bedaráltak, de én megfestettem a mellét, mielőtt  minden elpusztult volna.

És ennél többet senki nem adhat.