Fiúk a Pál utcából
Vígszínház – A Pál utcai fiúk
A Pál utcai fiúk már annak idején, első olvasásra az egyik kedvenc történetem lett. Talán nem véletlenül: a grund és a csapat erős szimbólumok, mindig megindítanak. Tisztán emlékszem, hogy ez már 11–12 éves koromban is így volt.
2017. február 19-ére némi kis ügyeskedéssel jegyhez jutottam a Vígszínház Pál utcai fiúk című előadására. A Dés László – Geszti Péter – Grecsó Krisztián átiratában készült zenés darabot tavaly novemberben tűzték műsorra, s azóta szinte lehetetlen jegyet kapni rá. És valóban: a nézők a csilláron is „lógnak”. Persze nem szó szerint, de tény, hogy szokatlanul sok a pótszékek száma.
A szereplők viszont az igazán fontos jelenetekben kivétel nélkül valóban lógnak az ötletes képekben is hatásosan, kifejezően működő és praktikus, egyszerűen és gyorsan átalakítható díszleteken. Ugyanazokból a panelekből egyszer iskolapadokat emelnek, máskor a Füvészkert szigeteit és pálmafáit, majd pedig a grund farakásait forgatják-tologatják össze maguk a színészek, hogy aztán ezeken ugráljanak, szaladgáljanak, mászkáljanak, csimpaszkodjanak. A kulcsjelenetekben a magaslatokról való lelógás mindig szimbolikus.
Az emelkedő padsorokban a nebulók eleinte, ha csak tehetik, a suliból „lógnak” el, persze hogy ki a grundra, hiszen ott sokkal többet tanulnak az életről, mint az iskolában.
Amikor Boka, Csónakos és Nemecsek este a Vörösingesek által birtokolt Füvészkertbe lopózva hadüzenetként elviszik az „Itt jártak a Pál utcaiak” feliratukat, a gyülekező és gyakorlatozó ellenfél elől az előbb még padsorokat alkotó, de néhány mozdulattal hirtelen fákká és bokrokká alakítható traverzek alatt kúszva, azokról lelógva rejtőznek el.
A kert tava ötletesen egyszerű: a színpad előterében a padló szintjében egy körülbelül egy méterszer három méteres medence van elhelyezve, amelybe a Pásztorok lógatják fejjel lefelé az általuk immár többedszer megalázott szegény Nemecsek Ernőt. Hogy aztán néhány perc múlva pontosan ugyanazon a helyén a színpadnak Áts Feri kíméletlenül szigorú, ám igazságos parancsára a két fivér önként merüljön alá a vízben.
A darab egyik legszebben megoldott képe, amikor az addigra már nagybeteg, mégis lélekben bátorrá edződött Nemecsek lázasan rohan a grundot védő csatában is helyt állni. A mindent eldöntő jelenetben a farakás tetejéről ugrik rá Áts Ferire, s dönti le a földre. A lassított mozdulatokkal kivitelezett ugrás különös megvilágításban látszódik, az ellenfél felnyújtott karjaival szinte leemeli támadóját, aki addigra már szinte öntudatlanul lóg le a farakás tetejéről. Látomás ez, amelynek megjelenítését színpadon ritkán látni ilyen gyönyörűen. Ugyanilyen szép, amikor Boka a köhögő, legyengült Nemecseket kíséri hazafelé az utcán, s a képzelet furcsa, szürreális világában és fényeiben jelennek meg a szereplők.
Ehhez képest még tovább tud menni a megrázóan fájdalmas záró jelenet képi megoldása. A halott Nemecseknek az ágyról lelógó kezéből kizuhan és a színpadról legurul a korábban a Pásztorok által einstandolt, végül az Áts Feri által visszaküldött különleges kék üveggolyó… Így tűnik el egy álom, egy élet, s ezzel a záró képpel ér véget az előadás is. Hogy is másként? Aztán kiderül: még sincs vége mindennek… Legalábbis az előadásnak és az álmoknak itt és most. Hiszen érkeznek a fiúk Nemecsek tiszti kinevezésével, a visszaadott névvel és becsülettel, a zászlóval, de Boka intésére már csak a végtisztességet tudják megadni elvesztett csapattársuknak. Majd pedig mind a színpad elejére jönnek, s következik a Vörösingesek és a Pál utcaiak által közösen énekelt finálé, amelynek refrénje sokáig a nézők fülében cseng: „Miért félnénk, miért élnénk, ha nem egy álomért? Éljen a grund, éljen a grund!” Mi vagyunk a Grund!
És igen, éljen! Kell ez a dal, kellenek az álmok, kell a grund, kell a csapat. Ez mind kellene… Nagyon. Legalább ennek a különlegesen szép előadásnak a varázsa alatt ideig-óráig talán el is hihetjük, hogy mégsem veszett el minden…
