Gyógyír-ás karaktergyilkolásra és szövegcsonkításra

Így írtok ti helyett – így írok én… Néha annyira kötelező a penzum, hogy közben szegény szerző karakter-gyilkolásra, sőt, öncsonkításra kényszerül. Ám ami neki áldozat, az talán szövegnek s olvasójának is jót tesz majd, így végül gyógyír lehet maga-magán ejtett sebeire is…

Jó neked, gyorsan írsz, szalad a toll a kezedben, kopogtatod a klaviatúrát, és pikk-pakk, már kész is – mondják, s így igaz. Elég gyorsan írok, de hogy könnyen, azt azért nem állítom. Hiába jönnek a szavak, rakosgatom, illesztgetem őket, mint a dominókat, egyiket a másikhoz kapcsolom, ez bizony macerás. Mert nem illik akármelyik akármelyikhez, sora van annak. Ha megnézem, mennyi munkaóra van egy-egy szöveg mögött, meglepődöm, milyen sokat bíbelődöm, mire valamelyest elégedett vagyok velük.

Valóban nem kell keresnem a gondolatokat, ébren lévén gyakorlatilag szünet nélkül jár az agyam, és majdnem így vagyok az írással is. Már említettem itt is, hogy mostanság mindenféle határidők és penzumok kötnek, de ha efféle külső ihlető kényszer nincs, akkor is írom a magamét.

A minap a rádióban egy írónő elmélkedett azon, hogy aki gyárban/hivatalban dolgozik, nem viszi haza a munkát, leteszi odabent, és aznapra vége. Másnap bemegy, folytatja, ahol abbahagyta. Közte snitt. De – ábrándozott – milyen jó lehet villamosvezetőnek lenni. Beül, nyomkodja a gombokat, nyitja és csukja az ajtókat, figyeli a fel- és leszállókat, tessék vigyázni, felveszi a forgalom ritmusát, nem idegesíti a dugó, és mikor vége a műszaknak, elviszi a villamost a remízbe, egy másikkal ő is hazamegy és nyugovóra tér. Minden nap kicsit más, télen befagyhat a váltó, nyáron elromolhat a klíma, egyszer az utasok, másszor az autóvezetők türelmetlenebbek, mégis többnyire ugyanaz a kiszámíthatóság, és még ha élvezi is a munkáját, nem kell mindig valami újdonságon törnie a fejét. És hogy ő ezt néha igenis irigyli. Bezzeg az író. Ő otthon, bárhol, mindenhol dolgozik: ír. Akkor is, amikor nem. Mosogat, takarít, kertészkedik, bevásárol, filmet néz, gyereket nevel, zenét hallgat, és közben ír. Fejében állandóan zakatolnak a történetek, ízlelgeti, formálgatja a szavakat, keresgéli a legmegfelelőbbet, amelyik legpontosabban kifejezi majd, amit szeretne. Sok küszködés, kevés öröm.

Valamiért tökéletesen értettem, miről beszél. Évek óta, amióta ezt a blogot elkezdtem, ebben az üzemmódban működök, nem csökkenő intenzitással. Lépten-nyomon azon kapom magam, hogy azonnal le kell írnom, ami eszembe jut, különben elillan a gondolat. Már régóta az éjjeliszekrényemre is kéznyújtásnyira odakészítve hever toll és papír. A memória nem, de a papír elbírja, amit rávések. Fecnik hevernek szanaszét az íróasztalomon, és amikor a feljegyzett gondolat a helyére kerül egy-egy írásban, boldogan tépem össze s dobom ki őket.

Kerestem, mi ebben a jó (nekem), de azt hiszem, már a legelején, amikor a nyilvánosság elé tártam blogomat, rájöttem.

Meg is fogalmaztam, bár akkor nem éppen így, de az írás lényegében ugyanezt a célt szolgálta akkor is, amit most. Kiírni, kimondani és megosztani. Jelenleg valahogy úgy mondanám: gyógy-írok. Költőibben, Karinthyval így: „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek.”

Egyfajta terápia ez, ami – micsoda ellentmondás! – egyúttal komoly függőséget okoz. Akár a gyógyszerek vagy a drogok, azokhoz is hozzászokik a szervezet, s nehezen vagy egyáltalán nem tud lejönni róluk. Addikcióval foglalkozó szakmai körökben hallom, hogy nemcsak testi, de lelki értelemben is lehet függőségről beszélni. Ugyanaz a mechanizmusa, sőt, a lélektani hatások egy idő után testi tüneteket produkálnak. Megnövekedett pulzusszám, az adott tevékenység végzése iránti egyre erősödő sóvárgás jelentkezik, és nem lehet ellenállni a csábításnak: az ember újra és újra át karja élni azt a jó érzést, amit az adott tevékenység végzése okoz. Teszem azt kártyázni, ha éppen játékszenvedéllyel küzd, folyton valakivel lenni, ha társfüggő, vagy a világhálón lógni, ha internetfüggő. Állítom, hogy az írás is tud ilyen csapdává válni. Terápiás kezeléséről még nem hallottam. Többnyire az az egyetlen ellenszere, hogy amikor az ember késztetést érez az írásra, akkor ír. Ha ez a mestersége, még csak fel sem tűnik, legfeljebb termékeny szerzőnek minősítik. Ha szépíró és jól ír, akkor szerencséje van, de nemcsak neki, olvasóinak is. És a kiadójának, aki jól keres rajta. Bár vannak írók, akik rendre azt nyilatkozzák, az olvasók nemigen érdeklik őket, javarészt maguknak írnak, vagy egyszerűen azért, mert írniuk kell. Teljesen megértem őket. Bár azért bevallom, én szeretem, ha vannak olvasóim.

Bizonyos értelemben nekem is mesterségem az írás. Ezt tanultam és művelem, immár felsőfokon, de elemista koromban kezdtem én is, ahogy mindannyian. Legfeljebb én nem utáltam az órai fogalmazásokat, a házi dolgozatokat, sőt, még a nyári (olvasó)naplókat is örömmel körmöltem. Azokat legalább a tanító néni elolvasta és megdicsérte, rákanyarítva mosolygós-gömbölyded ötöseit. Bizony, egyszerre hármat is: a tartalomra, a helyesírásra és a külalakra. Örültem, és hamar rászoktam, hogy neki írok.

És később is, iskolaéveim alatt mindvégig, általában azoknak a tanároknak írtam, akik megtiszteltek azzal, hogy figyelmesen elolvasták és értékelték a beadandó szövegeket. Talán ez is megerősítette azt az eredendő késztetésemet, hogy mindig visszajelzek írásban is. Mivel magam nagyon áhítom a figyelmet, könnyen átérzem, hogy ezzel mások is így lehetnek. És egyáltalán nem lesz kevesebb az ember attól, ha válaszol, a másik viszont több lesz tőle, ha megadjuk neki ezt a visszajelzéssel egyszerűen kifejezhető tiszteletet. A nem válasz is válasz – persze, de micsoda válasz? Találjam ki, miért nem válaszolt? Nem tudott, nem akart, nem mert? A semmit úgy értelmezem, ahogy akarom, vagy ahogy tudom. De hogy el nem találom a valódi okát, arra nagy esély van. Hogy erről miért és hogyan szoknak le az emberek, azt nem tudom. Vagy talán rá se szoknak úgy igazán. Ezt abból gondolom, hogy én meg nem tudok leszokni róla. Így aztán legtöbbször egyenlőtlen a játék, s ezt sokszor, sajnos, még mindig nehezen viselem. Nem tehetek róla, rosszul esik, pedig lehet, hogy nincs mögötte semmi, bántás se, tiszteletlenség se, egyszerűen csak a másik ilyen. Nem kimondós, nem visszajelzős, nem kommunikációs fajta. Úgy kell nekem, ha én meg az vagyok.

Az iskolai penzumokon kívül persze írtam mást, másoknak is. Három régi cipős doboz őrzi, még a kézírásos korszakból, a nekem címzett válaszleveleket. Grafomán lévén mindig is többet írtam, mint amennyit nekem írtak, akkor az én valaha elküldött leveleimet fel kell szorozni körülbelül hárommal. Tucatnyi levelezőpartnerem dobozai, ha ők is eltették volna a sárguló papírlapokat, tán egy cipős szekrényt is megtöltenének.

Írtam aztán magamnak is, naplót, nyilván. Ki nem? Lepréselt virágok és meghalványodott fényképek, emlékezetes mozijegyek között barátságok, szerelmek, idézetek, az első koncert- és színházi élmények váltak emlék-szövegekké éveken át. A mai napig őrzi ezeket a szülői ház valamelyik eldugott fiókja, s csak egy-egy nagytakarításnál akad bele a kéz, s nosztalgiázva időz rajta a szem. A zeg-zugos-kamaszos titkok, a világmegváltó érzések egyike-másika olykor verses formát is öltött, melyet egy ábrándos lelkű érzékeny lány költött. Megmosolyogtató így utólag, de nem szégyellem. Évek telnek, nem változok, néha verseket faragok. Viszont-rímet bár nem kapok, mániámmal fel nem hagyok. Kimondom hát, hisz nem titok: örömöm nem okafogyott. Tán valakit meg-meghatok, ajándék verset ha adok, vagy csak ezt-azt felolvasok…

Akkoriban spirálozott kockás füzetekbe róttam a sorokat megdátumozva, most számítógépes fájlokba és könyvtárakba rendezem. Számon tartom gondosan, mintha számítana. A kisiskolás kötelező fogalmazásokat rég odahagytam, de azt az érzést, hogy valakinek írok, nem tudom mellőzni.

Mások szövegeivel is sokat dolgozom. Tanárként, nyelvi lektorként, konzulensként vagy éppen szerkesztőként ez olyan magától értetődően könnyen megy, mint a levegővétel. Sok évtizedes gyakorlás után azt is tudni lehet, mit akart volna mondani a szerző, ha sikerült volna neki, és hogy azt, amit írt, hogyan lehetne a lehető legjobban közelíteni ahhoz, amit szeretett volna kifejezni. És hálásak érte, amikor látják a végeredményt. Igen, ezt akarták, csak valahogy nem találták a megfelelő szót. Addig törlök, módosítok, farigcsálok, próbálkozok, amíg úgy érzem, kész van. Persze mindig lehet jobb.

Most is ezt csinálom: írok, megint másoknak, publikálásra. Napok, sőt hetek óta megírok-kihúzok bekezdéseket, sorokat, szavakat, betűket, csakhogy most saját szövegeimet kell csonkítanom. Akasztják a hóhért, nincs is ínyére. Minden szót nehezen adok, mintha a fogamat húznák. A megírandó penzum két tanulmány, és mindkettőnek egy-egy ív terjedelműnek kell lennie. Ez negyvenezer karakter. Miután az első szövegváltozatokban, amelyeket megírtam, a leütések száma az egyik esetben tíz-, a másikban nyolcezerrel haladta meg a maximumot, és kiderült, se több, se kevesebb nem lehet a leadandó mennyiség, nekikezdtem lefaragni a szövegek egyötöd, illetve egyhatod részét. Ennyi karaktergyilkolás lehetetlen – gondoltam, de eléggé maximalista lévén eldöntöttem, hogy tökéletesen meg fogok felelni az előírásnak. Sikerült elengedni olyan gondolatokat, amelyek valóban túlmutattak a téma keretein. A nem szorosan a mondandóhoz kapcsolódó részeket nem volt túl nehéz kihúzni, egy darabig ment is ügyesen. De amiről írtam – az elmúlt huszonkét évnyi tanári munkám summázata –, érthetően érzelmileg is mélyen érint, így hát a szubjektivitás háttérbe szorítása, minimalizálása volt a nagyobb kihívás. Ez bizony öncsonkítás is – itt nincs mese, erre gyógyír-ás kell. S lőn.

Segítségül külső „szemet” hívtam – a csak félig elfogult, ezért kellően kritikus barátét –, nézzen rá a nyers szövegre, és jelölje meg azokat a részeket, amelyekben érzelmeim a szükségesnél nagyobb mértékben türemkednek ki a sorok közül. Segítsen őket visszatuszkolni, mert erre én képtelen vagyok. Végtelen hálával tartozom neki, hogy rávezetett, hol kell egy kicsit elzárni a csapokat, de persze meg nem csinálhatta helyettem. Nem is erre kértem. Csak arra, hogy tartson tükröt, „mert magamat [moderálom], ha kell, de hogy más [tegye], azt nem tűröm el”. Edmond Rostand hőse, Cyrano de Bergerac a tekintélyes méretű orrát érő gyengécske kritikát illette olyan hosszú és szellemes válasszal, hogy az egy egész monológba kívánkozott. Híres sorainak zárását nem véletlenül parafrazeálom.

Érzelmei neki is voltak, jócskán, így hát költői kifakadását igazán megértem. Aki ismer valamelyest, az pedig ezt a hasonlatot érti. Orrom nem éppen Cyrano-i, de önérzetem az övéhez okkal mérhető, s nyelvem is épp oly csípős tud lenni, ha úgy adódik. Úgyhogy nagy fegyvertény, ha karakteremhez illőn az ötvenből s a negyvennyolcból ezúttal mégiscsak engedtem. Sőt, végül be kellett látnom: bizony gyilkosság áldozata se lettem, ellenben jót tett a nyesegetés, s nemcsak a szövegeknek.

Úgyhogy immár kész a leltár. Az utolsónak szánt változatot kiadni a kézből mindig nehéz. Ám szükségszerű, mert holnap lejár a határidő. Aztán jöjjön, aminek jönnie kell. Szerkesztő, lektor, korrektor – tegyék a dolgukat. De jól vigyázzanak, mert ismerem a fajtájukat!