Rendszer-, egyetem- és szenvedélyváltás?
Idén harminc éve, hogy két év szegedi ingázás után átjelentkeztem az ELTE bölcsészkarára, hogy ott folytassam tanulmányaimat. Nem titok, akkor voltam húszéves. Általában a fiatalság minden édes reményével és a küszöbön álló rendszerváltáséval is telve voltam. Utóbbival nemcsak én, egy egész ország is. Rendszert váltani sokan akartak, egyetemet magánéleti okokból kevesen. Konkrétan rajtam kívül egy valaki: egy kedves középiskolai oroszos csoporttársam, bizonyos Saca, akit a debreceni egyetemre vettek fel, és onnan pályázott át Budapestre velem éppen egy időben. Nagy volt a meglepetés és az öröm, amikor a Tanulmányi Osztály folyosóján az első tantárgyfelvételkor összetalálkoztunk. Amikor érettségikor elváltak útjaink, nem sejthettük, hogy két különböző városból Budapestre kerülvén együtt fejezzük be az egyetemet. Onnantól elválaszthatatlanul segítettük egymást mindenben, még szakdolgozati konzulensként is ugyanazt a tanárt választottuk.
A szenvedélyváltás meg jött magától. Azaz nem egészen, de erről mindjárt…
A Blaha Lujza térhez közeli csendes kis Barát utcai lakásból éltem át a taxis blokádot, majd amikor lenyugodtak a kedélyek, onnan buszoztam naponta a bölcsészkar Pesti Barnabás utcai épületébe. És ez tartott tizenegy éven át. Persze nem ennyi idő alatt végeztem el a három maradék évfolyamot. Az történt, hogy először demonstrátorként, majd doktoranduszként és tanársegédként a tanszéken maradtam, és jártam vissza az alma materbe, egyszerre tanulni és tanítani. Most is nosztalgiával gondolok az ódon épületre, de legfőképpen az itt szerzett meghatározó élményekre. Itt találkoztam ugyanis azzal a számomra akkor új és varázslatos kis szigettel, amelyet Mai Magyar Nyelvi Tanszéknek, az ottani tanárok révén pedig azzal a hatalmas csoda-országgal, amit leíró nyelvészetnek hívtak.
Az első tanár, akinek szemináriumai ennek a világnak a kapuit szélesre tárták, Keszler Borbála volt.
Olyan magával ragadóan tudott nyelvről, helyesírásról, nyelvtanról, szófajokról, képzőkről és ragokról, szintagmákról és mondatokról beszélni, hogy még híres szigorúsága se tűnt fel nekünk. Tanultunk, jeleskedtünk, egyszerűen meg akartunk felelni magas követelménytámasztásának. Öröm volt vele dolgozni, együtt gondolkodni, érvelni, az első pillanattól kezdve. Így hát az a már középiskolás korom óta dédelgetett álmom, hogy irodalmár leszek, egy csapásra illant el, mert rájöttem, van valami, ami még az irodalomnál is „előrébb való”: a nyelv. És most, hogy ezt leírom, rájövök: ez nem túlzás, így is van. Hiszen előbbi is csak az utóbbiból építkezik.
Ahogy Keszler tanárnő művelte ezt a szakmát, az lenyűgöző volt, így hát szenvedélyt is váltottam ebben a fordulatokban gazdag 89-es évben. Tudattalanul is olyan akartam lenni, mint ő.
1992-ben aztán eljött a diplomavédés, nekem már februárban próbaidős állásom volt a Rendőrtiszti Főiskolán, de hetente két napot a bölcsészkarra jártam tanítani. Nemcsak hogy kitartott, de el is mélyült a leíró nyelvtan iránti érdeklődésem. Annyira, hogy amikor Borika megkérdezte, nem akarnám-e a szakdolgozatom izgalmas témáját (a magyar segédigék rendszere – persze, hogy ez kinek izgalmas, az jó kérdés) tovább kutatni az akkor induló Nyelvtudományi Doktori Iskola keretén belül, az ő témavezetésével, bizony egy percig se kellett gondolkodnom. Nehéz, de egyben szép hat év következett, mígnem aztán 2000-ben megszületett a dolgozat, meglett a tudományos fokozat. Eddigre már a Rendőrtiszti Főiskola Társadalomtudományi Tanszékének tanársegédje lettem.
1989-ben, ahogy mondtam, húszéves voltam. Borika pedig épp annyi, amennyi én vagyok most. Velem azóta eltelt egy fél életpálya… vele lassan az élet. Teljességgel hihetetlen, hogy ő idén nyolcvan. Augusztus 30-án töltötte be, de munkahelyi kollégái, volt beosztottai – hiszen tizenöt éven át tanszékvezető is volt – és tanítványai csak most, november 7-én köszöntötték születésnapja alkalmából. Egészen helyre kis partit rendeztek: volt tiszteletteljes pályatársi és tanszékvezetői beszéd; érzelmekben gazdag tanítványi köszöntő; már-már pamfletbe hajló tudományos kiselőadás Boriról mint fokális figuráról; Keszler-lányokról (akiknek egyikeként még én is feltűntem egy fotó erejéig, és igencsak jó érzéssel töltött el, hogy az a tíz év, amit Bori tanszékén eltöltöttem, az igazi nyelvésszé lett Keszler-lányok közé emelt; családi képek mutogatása és az ünnepelt általi kommentálása, virágcsokrok és ajándékok, a köszöntők egy-egy gondolatát tartalmazó csatos üveg. És persze minden, mi nemcsak a szemnek, de a szájnak is ingere: finom étkek, jó borok, sütemény és tortaköltemény, na és Bori ellenállhatatlanul finom gyümölcssalátája. És egy számomra megtisztelő lehetőség: hogy egész este mellette ülhettem, ideig-óráig ismét a bűvkörében.
Az elfogult köszöntések kapcsán az ünnepelt a rá jellemző szerénységgel persze úgy érezte, túl nagy feneket kerítettek az eseménynek, és nem is érti, mit ünnepelnek, hiszen a kor csupán egy állapot, és mellesleg maga is csodálkozik, hogy szaladt el ennyire az idő. Amit pályáján elért, az pedig éppen az itt ünneplő seregek jóvoltából volt lehetséges – mondta. Köszöngette ő is mindenkinek a sok segítséget, ösztönzést, inspirációt, amit kapott. És persze, így is van, de azért az a szelíd szeretetet megtestesítő Keszler Borbála nevű szervezőerő nagyon is kellett hozzá.
Arany János szavai Bori szerint rá is érvényesek: „Több a hírnév, mint az érdem…” De mi mindannyian tudjuk, hogy ez is erős túlzás, még ha (csak) költői is. Igenis Bori sokunknak minden: mester, példakép, kolléga, tanárnő, sőt többünknek több is: pótanya.
Úgyhogy tűrd csak, kedves Professzor Asszony, hogy a tieid így elhalmoznak szeretetükkel, mert igenis van miért! Nekünk elhiheted! Isten éltessen!
