A tanár apró(?) örömei
Kellemes meglepetés egy hallgatótól
A felsőoktatásban van egy ősidők óta létező műfaj, amelyik napjainkra rengeteget veszített a hatékonyságából. A nagytantermi előadás, esetenként 150–200 fős évfolyamnak sem a hallgatóknak, sem az oktatóknak nem a kedvencük, attól tartok. Évek óta művelem én is, és nagyon sokat gondolkodom azon, hogyan lehetne ne csak elviselhetővé, de figyelemfelkeltővé, érdekessé és ezen keresztül valamelyest hasznossá tenni. Mesterségemből adódóan talán a retorikai fogásokért nem kell a szomszédba mennem, mégis, nagyon nehéz a terep. Talán a levelező tagozaton egy kicsivel könnyebb. A nappalisok tizenöt héten át egész nap a tanteremben ülnek, s hallgatják az előadások véget érni nem akaró hosszú sorát. A levelező tagozatos, vagyis egyébként dolgozó kollégák azonban az egy-egy hetes összevonáson még befogadható mennyiségben kapják az ismereteket. Persze hiszem, hogy a minőség a döntő. Előfordul, hogy egy hozzájuk is közel vihető témában (szerencsémre a kommunikáció ilyen) egy gondosan felépített, mégis szabadon elmondott és ráadásul mindössze három alkalomból álló előadássorozat számukra még talán az elviselhetőség határain belül tud maradni. Azzal próbálkozom, hogy valami ilyesmivel kínáljam meg őket. Aztán hogy mennyit fogyasztanak az elhangzottakból a továbbiakban, az már rajtuk is múlik. Én mindenesetre igyekszem ízletesen elkészíteni a kóstolót.
Ritkán történik olyan a tanáremberrel, hogy elolvassák, amit tananyagként ír. Hogy ez így van, arról sajnos a vizsgákon rendre van alkalma meggyőződni. Ha elolvassák például azt a jegyzetet, amit egy adott vizsgára kell(ene), akkor sem értesülünk róla másként, mint hogy jelest kap az illető. Bár, jelest, tudjuk mindannyian, akik diákok voltunk, a tananyag elolvasása, ismerete nélkül is lehetséges szerezni. És hadd bízzam mindenkinek az emlékeire, azok híján a fantáziájára, hogy mire is gondolhatok.
De olyat, hogy még a számonkérés előtt valaki ne csak hogy az első betűtől az utolsóig elolvassa a kötelező olvasmányt, hanem komolyan véve egy ígéretemet, azt a szó legjobb értelmében ízeire szedje, s erről még be is számoljon nekem, még nem láttam.
Az ígéretem lényege a következő volt. Épp az igényes írásbeliségről, a fogalmazási stílus és a helyesírás jelentőségéről beszéltem az előadáson, amikor eszembe jutott, hogy elmesélem, hogy jártam 2001-ben az alapképzésben tanulók számára írott, azóta is használatos jegyzetem megjelenésekor. Egy hétvégén a kézirat leadva és megszerkesztve pihent a szerkesztőség számítógépén, épp arra várva, hogy a szerzőnek hétfőn elküldjék, hogy a nyomdába adás előtt nézze át a kefelevonatot. Ám ezúttal nem a nyomda ördöge lépett közbe, hanem egy betörő, aki volt szíves a szerkesztőségből a technikai eszközöket fájlostul ellopni. Hétfőn kétségbe esve értesített a szerkesztő a sajnálatos esetről, s kérte, hogy küldjem el megint a kéziratot. Ám rögtön hozzátette a számomra rettenetes hírt: a határidő miatt már nem lesz idő arra, hogy a kefét megnézzem, a szöveget ezúttal ellenőrzés nélkül kell leadnia nyomdába, hogy megjelenhessen…
Mit volt mit tennem, bele kellett nyugodnom a megváltoztathatatlanba, s azóta minden alkalommal elmondom a potenciális olvasóknak a történetet. Természetesen tanulságul, hogy ezt a rendkívüli esetet leszámítva, ilyen – legalábbis velem – egyébként elő nem fordulhat. Ki nem adok a kezemből olyan szöveget, amelyet még egyszer el ne olvasnék, kifejezetten a hibák kijavítása céljából. Legyen az akár egy e-mail is… Ezen persze szoktak csodálkozni, de az én szakmai lelkiismeretem csak így lehet tiszta. Különben a hibákat a jegyzetemben még soha nem kifogásolta senki, csendben megkockáztatom, hogy talán rajtam kívül senkinek fel sem tűnnek. De a lelkiismeret az lelkiismeret.
Nos, egy hirtelen ötlettől vezérelve azt ajánlottam a hallgatóságnak, hogy aki az egyébként elektronikusan letölthető jegyzetben legalább 20 hibát felfedez, és javítással együtt elküldi nekem, az mentesülhet a zárthelyi dolgozat megírása alól. Ez a mondat nem várt mértékben indította meg a motivációjukat. Néhány napon belül összesen hatan álltak neki a szöveg olvasásának azzal az igénnyel, hogy megkeresik benne a hibákat. Ez éppen hattal volt több, mint amit feltételeztem. Ilyen mondat máskor is elhangzott már a számból, s mivel senki nem vette komolyan, gondoltam, most sem veszíthetek vele semmit. Ha meg valaki mégis komolyan veszi és képes a mutatványra, ő csak nyerhet vele, s ha megnyerte, hadd vigye… haza a jeles gyakorlati jegyet ebből a tantárgyból. Sajnos azonban egyikük sem járt sikerrel. Végigbogarásztam a hibatalálataikat, s mindegyiküknek megírtam, mi jogos, mi nem, s hősiesen vették tudomásul az ítéletet: bizony jönniük kell zh-t írni.
Utólag persze átgondoltam a dolgot, s rájöttem, hogy kissé felelőtlen volt az ígéretem. Volt ugyanis némi lehetőség egy kis turpisságra, amire azonban a hallgatók – szerencsémre – nem jöttek rá. Megtörténhetett volna, hogy odaadják egy korrektornak, aki, persze némi pénzért, alaposan elvégezte volna a javítást, s ezt aztán egy egész évfolyam is beadhatta volna. Akkor néztem volna csak nagyot. De meggondolatlanságom e kellemetlen következményét szerencsére megúsztam.
Hanem volt egy hallgató, aki másképpen vette komolyan a felhívást. Gondosan elolvasta a jegyzetet, s alaposan elgondolkodott a tartalmán. Nyolc oldalban, tizenkilenc pontba foglalva megírta nekem mindazokat a gondolatokat, amelyek az olvasás során megfogalmazódtak benne. Megosztotta velem az észrevételeit, amelyekkel én is gazdagodtam, s amelyek között bizony olyan is volt, ami nemcsak megfontolásra méltó, de be is építhető a további oktatásba. Felhívta a figyelmemet néhány olyan szempontra, amelyeket magam nem érvényesítettem, vagy olyan információkra, amelyekről 2001-ben, amikor a jegyzetet írtam, nem tudhattam.
Ezzel a rendkívüli lépéssel annyira megörvendeztetett, hogy mindjárt válaszoltam is neki. Az észrevételei közé beírtam válaszaimat, érveimet, véleményemet, köszönetemet, s elküldtem, immár egy konkrét ígérettel, amit azonban nem árultam el neki. Azt kértem, hogy feltétlenül jöjjön el az utolsó előadásra, amely után a zárthelyi dolgozat íratása következett.
A rendkívüli helyzethez illő szokatlan meglepetéssel készültem. Az előadás végén, mielőtt elköszöntem, néhány mondatban a megjelent teljes évfolyamnak elmeséltem, mi történt a felhívásom nyomán. Elmondtam, hogyan élt egy társuk a felajánlott lehetőséggel, s hogy annak mi az eredménye: ő bizony mentesül a dolgozatírás alól, s teljesítménye alapján természetesen jár neki a jeles gyakorlati jegy. Mindvégig névtelenül emlegetve őt, úgy beszéltem, hogy ő maga pontosan tudta, róla beszélek. Néma csendben hallgatta közel 180 ember a hírt. S amikor kérdeztem, itt van-e az illető, s a retorikai késleltetés eszközével élve bemondtam a nevét, a második sorban ültéből szerényen felemelkedett egy kedves, szelíd fiatalember. Miközben odaléptem hozzá, hogy gratuláljak és megköszönjem az örömöt, amit szerzett nekem, egyszerre kezdtek tapsolni a társai.
A tanár élete ilyen apró(?) örömöket is tartogat. Amíg ilyenek vannak, addig van motivációm. Köszönöm Csepely Balázsnak, hogy most épp ő segített őrizgetni…
