Ég és föld – Kaláka 50
Kaláka 50, 2019. november 30. – Művészetek Palotája Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Aki a Kaláka együttessel egyidős, érthetően tekint rájuk elfogultabban. Ennél talán már csak azok érzik még inkább sajátjuknak ezt a zenekart, akik a tagok korosztályához tartoznak. Vagyis akik már felnőttként kezdtek ismerkedni azzal a csodálatosan egyedi zenei univerzummal, ami a védjegyük. A Kaláka 1969. november 26-án alakult, ötvenéves jubileumi köszöntésük majdnem napra pontos volt. Erről szeretnék most írni.
Fél évszázadot eltölteni a zenei szakmában sem mindennapi. Ráadásul úgy, hogy az alapító tagok közül hárman – Gryllus Dániel, Gryllus Vilmos és Radványi Balázs – még mindig aktívan együtt zenélnek. A fiatalabb Becze Gábor tíz évvel később társult hozzájuk. Az alapítók közt még ott találjuk Mikó Istvánt is. Rajtuk kívül két muzsikust kell még említeni, akiknek a neve összeforrt az együttessel: Huzella Pétert és Major Gábort, akit a Kaláka ötödik tagjának hívnak zenésztársai. Mindketten már csak alkalmilag, de annál nagyobb szeretettel kalákáznak a zenekarral a mai napig is. Ahogy tehát a Müpa ajánlója írta, ezen a koncerten „minden idők Kalákája előtt állunk!”
Amikor megláttam ezt a koncertet a Müpa programkínálatában, egyértelmű volt, hogy ott a helyem. Szintén fél évszázados kedves barátnőmnek szántam méltó születésnapi ajándékként, és bejött: nagyon örült neki. Volt már a Kalákának egy nagyon izgalmas születésnapi ünneplése. A negyvenediken meglepték őket zenészbarátaik: a Millenárison nagy titokban jöttek össze, és egy-egy Kaláka-dalt adtak elő sajátos feldolgozásban.
Nyilvánvaló, hogy egy ilyen meglepetés-ajándékot csak egyszer lehet elsütni, és akkor nagyot is szólt. Szó szerint. Magam sajnos csak felvételeken néztem végig, de barátnőm azon is jelen lehetett. Az én érzésem is az volt, de ő is megerősítette, hogy ez a mostani hasonló megoldás sajnos a közelébe sem ért annak. Legszívesebben nem is írnék ennek a műsornak az első részéről, mégis megteszem. Azért, hogy a második részről szóló véleményem még nagyobb jelentőséget kapjon.
Szóval a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben vagyunk. Örülök, hogy a Kaláka megérdemli, hogy itt ünnepeljük őket! A zenekar összes jelenlegi és volt tagjai – heten, de egyáltalán nem mint a gonoszok, hanem vidám kíváncsisággal – ülnek a bal oldali díszpáholyban. A reflektor szolidan pásztázza őket. Csaknem telt ház – a csaknem-en kissé csodálkozunk.
A színpadra a Budapest Bár tagjai érkeznek. A vezetőjük, Farkas Róbert közli: megtisztelő, hogy egy órát itt tölthetnek az ünneplők között. Bevallom, nem néztem meg előre a műsort, én azt hittem, az egész este a Kalákáé, már úgy értem, végig ők játszanak majd. Számomra ekkor derül ki, hogy nem.
Az első részben Ferenczi György, Gryllus Dorka, Kiss Tibor, Miklósa Erika, Németh Juci, Palya Bea, Rutkai Bori és Szűcs Krisztián szerepeltek. A szerkesztési szándék persze ugyanaz, mint tíz év előtt: minden fellépő választ egyet a Kaláka által (is) földolgozott versek közül, és a maga interpretációjában előadja. Van ennek egy fajta divatja mostanság, amikor valamely előadóművészt köszöntik a pályatársak. Pár hete Müller Péter Sziámi élethű koncertje (jópofa szójáték ez az életműkoncert helyett) is így állt össze. Volt is vele bajom elég, de akkor nem koptattam tollamat véleményem kifejtésére. Most sem fogom, de azért ebből ki lehet találni, mit gondoltam róla.
Különben nem lenne rossz ötlet ez a fajta válogatás, ha… ha egy baráti zenélés ürügyén jönnének össze a pályatársak, és nem tekintélyes színpadokon több száz, hozzáteszem: az ünnepeltért idejövő fizető néző előtt. Aki őket akarja hallani, mert az ő zenéjüket szereti, az elmegy az ő koncertjükre, és azt kapja, amit vár. Itt viszont mindenki egy olyan zenei világba akar egy kicsit átlépni, amelyikben szükségszerűen idegenül mozog. Ettől a dolog – nekem legalábbis – máris hiteltelen lesz, és nézőként inkább erőltetettnek érzem a produkciót. Az a felkészületlen amatőrizmus, ami egy születésnapi buliban bájos lenne, a Művészetek eme Palotájában kifejezetten esetlen és helyenként egyenesen ciki. Ugyanilyennek hatottak az Erkel Színházban is a Sziámi-koncerten azok az előadók, akiket egyébként szeretek. Óvatosan még a ripacskodás szót is ideírnám, de persze nem akarok én bántani senkit, hiszen mégis csak az ünnepeltek iránti szeretet hoz ide mindenkit.
A Kaláka által nagy sikerre vitt dalok testre szabásából adódó kísérletezés miatt túlvariált zenei megoldások (Palya Bea, Rutkai Bori, Németh Juci és Miklósa Erika), az egy-egy szám erejéig nyilvánvalóan nem úgy bemelegített, ezért alulintonált énekhangok (szintén Palya Bea és Miklósa Erika!), az esetlen kis bakizások (Kiss Tibor) vagy a sem átütőnek, sem pedig egyedinek nem nevezhető színpadi (nem)jelenlét (Szűcs Krisztián) nekem inkább kiábrándítóak voltak, mint szimpatikusak. A leghitelesebb Ferenczi György volt, akinek titka egyszerű: ő nem Kaláka-utánérző akart lenni, hanem saját maga. A másik kellemes csalódásom Gryllus Dorka, aki prózai színésznő létére kifejezetten szépen énekelt, és – családilag érthetően – nagyon mélyről jövő érzelmeit mutatta meg nekünk.
Az pedig, hogy a Kaláka zenei ezerszínűségét a Budapest Bár improvizatív dzsesszes – egyébként hozzáteszem: nagyon minőségi – játéka és hangzásvilága egy órán keresztül ugyanazzal a zenei generálszósszal itatta át, éppen ellentétes volt azzal, amit hangsúlyozni szerettek volna. Hogy ugyanis a Kaláka mindannyiuké, mindannyiunké. Legalábbis, gondolom. Szívesen vállalom, hogy ez a színvonal csak az én maximalista mércémet nem üti meg, de barátnőm, aki zeneileg nem annyira vájt fülű, viszont jó ízlésű és szintén ős Kaláka-rajongó, hasonló véleményen volt. Hanem a közönség reakciója nem csal: az első rész visszafogott tetszésének többszörösét aratták az ünnepeltek a második részben, amikor is a jól megszokott felállásban végre ők léptek a színpadra.
Az első műsorrész fellépői valahogy mintha a földre rángatták volna az eredeti Kaláka-dalokat ismerő és szerető közönséget. A második rész viszont szerencsére visszaemelt minket az egekbe. Pontosan abba a szférába, amelyben az együttes ötven éve egyfolytában lebeg, és ami még nagyobb művészet: lebegteti az őket hallgatókat is. A két ráadást kikövetelő álló ovációval a műsor végén a közönség egyértelműen azt üzente: ti kelletek nekünk a színpadon, pontosan úgy, ahogy vagytok, egyszerű, originális valótokban. Az a minőség, az a hangzás, az a mélység és magasság – mert Gryllus Vilmos megint elkápráztatott hangjának terjedelmével és szépségével az Ady-versre énekelt Hajh, Élet, hajh[1] című dallal. Mert pontosan ezért a semmihez nem hasonlítható Kaláka-világért jöttünk el ma este is, mint már annyiszor.
Az egyik legkedvesebb általuk megénekelt költő-barátjuk, Kányádi Sándor ezt írta róluk 25 éve: „A Kaláka együttes elegáns, más muzsikusokkal össze nem téveszthető zenei tálcán nyújtja a verset a hallgatóknak. Nem ráerőszakolják a maguk szerzeményeit, hanem kimuzsikálják a Gutenberg óta könyvekbe száműzött, »szív-némaságra« született s ítélt versekből a maguk olvasata szerinti »eredeti dallamot«.” Nem is akarnék ennél pontosabb definíciót adni arra, mit művelnek ezek a muzsikusok.
A magyar és világirodalmat feldolgozó, felvonultató, megismertető és ami a legfontosabb: megszerettető fél évszázados küldetésükért illesse köszönet ezt a remek kis csapatot. És éltesse őket az Isten, hogy még sokáig énekelhessenek nekünk!
[1] Ady Endre: Hajh, Élet, hajh… Kaláka: Csak az egészség meglegyen, 2003.
