Egy csomó nem csomó…

Egy csomó nem csomó…

Egy hete megint találkoztam a tündérrel, azzal, aki nyár elején Pandóra szelencéjéről mesélt. Akkor azt hittem, soha többé nem látom. Sajnáltam is, azóta sokszor járt az eszemben. Ám szerencsére megint feltűnt, és újabb hihetetlen történettel állt elő. Tovább is adom gyorsan, végül is nem mondta, hogy nem tehetem. Ráadásul ez is olyan szívet melengető, mint az a múltkori.

Tudjuk, hogy őtündérsége messzire elkerüli az olyan talmi eseményeket, ahol sokan vannak, de igazán nem történik semmi. Ilyenek például az oklevélosztók meg bankettek. Persze kedveli, ha jókat lehet enni, ha kedves emberek társaságában üldögélhet, de például beszélgetni, amit pedig olyan nagyon szeret, a hosszú asztaloknál, amelyeket ilyenkor rendre megterítenek, legfeljebb jobbról-balról és szemben egy-egy szomszéddal lehet. Ám ebben sincs sok köszönet, mert a nagy hangzavartól, zenétől alig hallani valamit. Márpedig ha olyanokkal találkozik az ember (azaz hogy a tündér), akikkel szeret együtt lenni, akkor jó, ha hallják és értik egymás szavát.

Az egész történet ott kezdődött, hogy júliusban elmaradt egy ilyesfajta bankett, s bár a tündér szégyenkezve vallotta be, nem bánta. Sejtette, hogy meghívták volna arra is, de volt jobb dolga: másképp, családias körben ünnepelte szerettei sikerét. Képzeletben persze ott volt mindenki, aki számít, s üzentek is neki szépeket, hozzá versben. Még közös ajándékot is küldtek, s mindnek a neve is felkerült egy helyes kis üdvözlőlapra, ahogy illik. Örült is felettébb, tenyerét összecsapva, csodálkozva nyitogatta a kis szelencéket. Azóta se tér magához, és semmi kincsért le nem venné az örökre összecsomózott karláncocskáját. Ilyenje senki másnak nincs, az biztos.

Az elmaradt bankett tehát nem hiányzott, csakhogy a szűk körű ünneplésről lemaradók a háttérben szervezkedni kezdtek. Az első őszi hónap hetedik napját nézték ki, hogy összejöjjenek, s kissé megkésve, de annál nagyobb örömmel együtt töltsenek egy délutánt, estét, éjszakát, reggelt, délelőttöt. Mert bizony ennyit sikerült kilopniuk a rohanásból, hogy elszökjenek egy varázslatos tó partjára, ahol kedvükre múlathatják az időt egymás társaságában. A kertben pattogott a tűz, a bográcsban csendesen forrt a marhapörkölt. Került melléje hamuban sült pogácsa, pálinka, borocska, igen jóféle. A kedélyes hangulat belengte a tábort, történetek sorjáztak régmúltról, jelenről, jövőről, munkáról, tanulásról. Egyik kérdezte, másik mondta. A tündér vidáman csatlakozott hozzájuk, kacarászott az anekdotázókkal hajnalig. A nagy vacsoraasztalt úgy ülték körbe tizenegyen, hogy mindenki jól látott és hallott mindenkit, s felváltva járt körbe a szó, a nevetés és a pohár.

Debreceni páros ugyan nem került az asztalra, de másnap a reggelihez akadt virsli mustárral, akár egy csapatgyakorlaton. A kitartó türelem ezúttal tizenhat csomót ügyeskedett a tündér kellékes dobozából előkerülő hosszabbacska madzagra. Jobb a több, mint a kevés: egy csomó nem csomó! Így valahogy tanulták nem is olyan régen. Biztos, ami biztos, inkább kössünk, mint kötekedjünk. De szerencsére ettől nem kellett tartani, mert olyan egyetértésben és békességben telt ez a nap, hogy igazi ajándékként élte meg mindenki, aki jelen volt. A kedves házigazdának köszönet jár, utólag is, szívből.

A júliusi búcsúra kisvártatva jött ez a kedves viszontlátás. A tündér megsúgta nekem: leghőbb vágya ezeket a titkos találkákat valahogyan rendszeresíteni. Annyira kellemes, valódi, sallangmentes és egyszerű – szinte tündéri – formája ez az együttlétnek, ami számára különleges. Egy napra résnyire kinyílt hát újra a szelence, hogy kiszökjön a remény: lesz legközelebb! Legalábbis így mesélte…

Hiába, meg kell állapítanom: ez a tündér örök optimista. De így is kell lennie! Ha már a tündérek se hinnének a mesékben, nagy lenne a baj. Én szurkolok neki, nagyon!