Év eleji bemelegítés
Egy kis konferenciázás
2014. január 9–11. között rendezte Érsekújváron a II. Neveléstudományi és szakmódszertani konferenciát az International Research Institute, ahol „A tapasztalati tanulás alkalmazásának lehetőségei a felnőttoktatásban” címmel tartottam előadást. Talán furcsának tűnik, hogy mit keresek én egy ilyen témájú tanácskozáson, de amikor ősszel jött a felhívás a jelentkezésre, egyszerűen és gyorsan döntöttem: ott a helyem. 24 éve dolgozom a felsőoktatásban, s a Mit tanítsunk? mellett kezdetektől az is erősen foglalkoztat, hogy Hogyan? Vagyis a módszertan régi mániám. Bár pedagógia szakos nem voltam, de mint tanár szakos hallgató, magam is részesültem didaktikai felkészítésben. A 90-es években is gyakorlat volt az egyetemen az ún. mikrotanítás, amikor egy rövidített és imitált tanórán kipróbáltuk a tanítást, és tanárjelöltként önreflexiónkat fejlesztve, a történteket elemeztük. Ez már akkor is nagyon tetszett, hiszen Cserhalmi Zsuzsa tanárnő mindent megtett azért, hogy módszertani ismereteink és készségeink is gyarapodjanak. Azért, hogy mire igazi tanterembe, valódi gyerekek közé kerülünk, már valamit megízlelhessünk a tanításból.
Amikor aztán a József Attila és a Radnóti Miklós Gimnázium gyakorló tanárai és hétpróbás középiskolásai kezelésbe vettek, mégis szinte mindent elölről kellett kezdenem. Sosem felejtem az acélkék tanári köpenyt viselő és a nevéhez méltóan szigorú Vasbányai Ferenc karba tett kezeit, méricskélő tekintetét, bujkáló mosolyát. Ült a hátsó padban, s innen nézte, mit művel velem mint „kistancsival” az ő másodikos osztálya. Okos, szemfüles, kamasz ördögök voltak, akik hozzászokva a kistanárok edzéséhez, mindent bevetettek magyar órán, ami csak kellett ahhoz, hogy próbára tegyenek. A tanár úr tudta ezt, hogy ne tudta volna. S amikor kijöttünk az első órámról, beültünk a magyar szertárba (így hívták a gyerekek a faltól falig könyvespolcokból álló szűk kis szobát), hogy pontról pontra elemezzük az én tanári szárnypróbálgatásaimat. A tanár úr még háromszor jött be az órámra, s ennyiszer beszéltük végig alaposan a történteket. Negyedszer már egyedül is beengedett az osztályába, jelezve ezzel bizalmát, amire az első pillanattól kezdve vágytam. Közel sem volt minden tökéletes, de egészen jól elboldogultam a srácokkal, akik érdekes módon – ma már sejtem, hogy a tanár úrnak is köszönhetően, akit imádtak – mindenben pontosan tudták a mértéket.
Sokat jelentett aztán, hogy harmadéves egyetemista koromtól kezdve tanszéki demonstrátorként az ELTE Mai Magyar Nyelvi Tanszékén már szemináriumokat tarthattam az évfolyamtársaimnak és alsóbb éveseknek. Itt olyan példaképeim voltak a tanításban, mint Keszler Borbála, Fábián Pál és Szathmári István professzorok. Nagyon hálás vagyok nekik, mindenért. A diploma után pedig még nyolc évig lehettem ugyanitt egyetemi tanársegéd.
Közben, 1992-től – kis kitérővel, amikor is a Rendőrtiszti Főiskolán már főállású nyelvi lektorként dolgoztam – 1999-ig kellett várnom arra, hogy ismét, ezúttal egy másik mély vízbe ugorhassak. Adjunktusnak neveztek ki a Rendőrtiszti Főiskola Társadalomtudományi Tanszékén megüresedő oktatói státuszra, s elkezdtem rendőrhallgatóknak először etikát, hamarosan pedig retorikát, majd kommunikációt tanítani. Ma már furcsán hangzik, de nem szégyellem, hiszen akkor erre volt szükség és lehetőség: etikából nagyjából két „leckével” jártam előrébb a hallgatóknál. A rendészeti etika hazai meghonosítói, Valcsicsák Imre és Erdős István készítettek fel, írattak velem következetes óravázlatokat, s eleinte néhány órámra is bejöttek, hogy tanácsaikkal ellátva segítsenek az első lépések megtételében. Mondanom sem kell, hogy a legnehezebb az volt, hogy tudomásul vegyem a bölcsészek és a rendőrhallgatók közötti – a módszertan szempontjából egyáltalán nem jelentéktelen – különbségeket. Aztán, azt hiszem, ezt az akadályt is sikerült leküzdenem, s a sok csodálkozó kérdésre, hogy nem nehéz-e rendőröket tanítani, egyre magabiztosabban felelhettem, hogy bizony az, mégis szép feladat. Nagy kihívásnak tartom mind a mai napig, de én mégis nagyon szeretem.
Hát így indult, majd folytatódott az én tanári pályám. Innen ered érdeklődésem az oktatásmódszertan iránt, s maradt fenn azóta is töretlenül, sőt, a felnőttképzésben dolgozván csak erősödött. Ez a konferencia alkalmat adott arra, hogy az utóbbi években felgyűlt tapasztalataimat egy olyan szűkebb keretbe helyezve osszam meg az érdeklődőkkel, amelyet tapasztalati tanulás néven ismer a pedagógiai szakirodalom. Aki kíváncsi, miről is van szó, annak ajánlom a hamarosan e tárgyban megjelenő írásomat, amely a konferencián elhangzott előadás szerkesztett változata lesz. Ez is fel fog kerülni a honlapomra a publikációk közé. Hadd induljon tehát aktívan a 2014-es év, hátha ez is olyan termékeny lesz, mint a tavalyi. Jut eszembe: első idei bejegyzésem ez, a jó kívánsághoz talán még most sincs késő: B.Ú.É.K.!
