Rövid hír… vagy inkább esti mese?
Gyereknapi meglepetés
Egy hete számoltam be itt áprilisban átélt mesés szarvasi élményeimről. A talányos történet egy részéről lerántottam ugyan a leplet, de a bejegyzés végén – már-már szokás szerint – nyitva hagytam a mondatot. Azt mondtam, egyelőre mást nem árulhatok el. Az akkor érlelődő meglepetés azonban nem sokáig váratott magára.
Pár napja látott napvilágot Diószegi Judit: Erdőváros meséi című mesekönyve, amely az első találkozásunk óta az egyik kedvencemmé lépett elő. Mondhatom, hogy szinte az első olvasója voltam, hiszen hónapokkal ezelőtt az én szemem elé és szigorú tollam alá tolta oda a szerzője, reszkető kezekkel és kérdőn: azon túl, hogy lektorálom, gondozom a szövegét, vajon, mint afféle írástudónak, tetszik-e majd? És nagyon is elnyerte a tetszésemet. Erdőváros lakói, helyre kis lakókörnyezetükkel és csalafinta, mindig tanulsággal szolgáló hétköznapi kalandjaikkal hamar belopták magukat a szívembe. De nemcsak oda. Okos megállapítások, szolid intelmek, remek életvezetési tanácsok, áttételesen a történetekbe beleszőtt bűnmegelőzési ötletek egész tárházát kínálja a megjelenésében is igényes, esztétikus, valóban meseszép kiadvány.
Több funkciót is betölt. Kifestő, ami a kicsiknek tevékeny elfoglaltságot nyújt. Állati aranyos, mégis emberi mesék gyűjteménye, amelyek épp egy-egy estére valók. S miközben a felnőtt vagy nagyobbacska testvér a kicsiknek olvassa őket, maga is kedvét leli bennük. S nemcsak azt. Talán kicsit meg-megállva, mosolyogva, elkerülhetetlenül önmagára is reflektálva, elgondolkodik az emberi együttélés egyszerű alapszabályain. Apróbb-nagyobb konfliktusok viharait elülni látva, elönti valami gyermekien megnyugtató érzés. A remény, hogy így is lehetne, hogy így kellene. Játszani, tanulni, működni, együtt lenni, odafigyelni, elfogadni. Élni.
A szereplők leleményes, beszédes nevű fura állatfigurák, mégis ismerősök valamennyiünknek, hiszen az emberi jellem megannyi álruhás, mesebeli, mégis valós alakjai elevenednek meg általuk. Hétköznapian, mégis rendkívülien, játékosan, de persze komolyan, egyszerre szórakoztatva és tanítva – egyszóval működik az egész.
Csak két dolgot tehetek. Az egyik, hogy kicsit irigykedve, de kalapot emelve nagy szeretettel gratulálok a szerzőnek, aki megálmodta és megírta és a csapatnak, amelyik napvilágra segítette ezt a kedves mesekönyvet. A másik, hogy ajánlom mindenkinek, aki szereti a szépet és okosat is egyben. Gyönyörű gyereknapi ajándék… lehetett volna, ha magam le nem késtem volna e jeles eseményt, éppen két nappal… De jobb későn, mint soha. A leendő olvasóknak üzenem: Jó szórakozást! A szerzőnek pedig ezt: Várjuk a folytatást!
