Hamlet, önmagában
2018. május 23., Shakespeare: Hamlet – National Theatre London Live, Uránia Nemzeti Filmszínház
Eredetileg ezt a kritikaszerűséget az előző három zenei élmény közé szerettem volna keverni, de annyira hosszúra nyúlt az elemzésem, hogy úgy döntöttem, külön is megér egy írást. És hát Hamlet amúgy is magányos hős, álljon hát önmagában itt is. A gyászos tragédia a három zenei Happy End mellé úgysem illett volna.
A Hamlethez legutóbb a Vígszínházban, előtte az Örkényben, azelőtt pedig még a Nemzeti Színház előző érájában volt szerencsém. De persze megvolt Mel Gibson csodálatos alakítása is filmen, s még annál is régebben Szakácsi Sándoré színpadon. Imádtam valamennyit. Szeretem látni, ahogy a mindig aktuális darabot annyiféleképpen viszik színre, ahányan hozzányúlnak, és a főhős karaktere is aszerint gazdagodik és idomul, ahányan a bőrébe bújnak. Mert a jelmez ehhez kevés.
Most Londonba repített a műholdas közvetítés. Az Uránia Filmszínházban igyekeznek elérhető közelségbe hozni a világot jelentő deszkákat. Az ember ezt látván már-már elhiszi, hogy „színház az egész világ”, de legalábbis tény, hogy ma már nem lehet technikai akadálya, hogy akár Londonban töltsünk el egy kellemes színházi estét. Mondjuk, ha a Hamletről van szó, a kellemes jelző talán kicsit erős, bevallom…
Ami kellemes volt, az az, hogy nem kellett csalódnom: ízig-vérig angol színjátszást láttam. Hamlet pedig Hamlet, olyan volt, amilyennek lennie kellett, legalábbis amilyennek én elképzeltem. A történetbeli királyfi hiába dán, itt angol – milyen is lett volna egy vérbeli angol színész anyanyelvi tolmácsolásában? A szöveg eredetiben lenyűgöző. A felirat viszont inkább zavaró volt, nem bántam volna, ha nincs, akkor tisztán a színészi játékra tudtam volna koncentrálni, hiszen aki ennyiszer látta a darabot, az úgyis tudja, miről van éppen szó. De persze nem ilyen egyszerű, mert az eredeti szöveg nagyon archaikus. Csakhogy Arany János magyar fordítása is az, amit emiatt is nehéz volt olvasni és követni. Nagyon megoszlott a figyelem a látvány és az olvasott szöveg között, s ez biztosan nem vált az élmény előnyére.
De ez csak a kisebbik probléma volt. A nagyobbik, hogy a Horatiot és a Leartest játszó színészekkel – pedig micsoda két jó szerep – kifejezetten nem tudtam mit kezdeni. Nemhogy átütőek nem voltak, de egyenesen zavaróak. Egyiküknek a számomra kellemetlenül matt és hátul képzett hangja zavart. Nem is értem, hogyan lehetséges ez. A hangszín persze adottság, de a hangot megfelelő helyen képezni beszédtechnika kérdése. Ez a színész egy valahai Montágh Imre-féle színpadi beszéd vizsgán biztosan megbukik, sőt, már fel sem vették volna. Másikuknak meg az alkata állt olyan távol a jó Horatiótól, amit sehogyan sem tudtam elfogadni. Lehet, hogy ez az én bajom, de akkor is így van. Az Opheliát játszó színésznő viszont elementáris erővel hitette el a gyors megőrülést. Már az első pillanattól kezdve látni lehetett eleve gyenge idegzetét, amelyet hamar kikezdtek a drámai történések. A király és a királyné visszafogott játékához azonnal a jelenleg is futó itthoni vígszínházi változatban túlzóan bujára fazonírozott Börcsök Enikő – Hegedűs D. Géza párosét hasonlítottam, s ez előbbieknek nem tett jót. Poloniusnak most tudálékossága volt hangsúlyozva-karikírozva, minálunk inkább az éppen aktuális hatalomhoz való dörgölőzését szokás kidomborítani. Talán nem véletlen ez a különbség sem. Ez a rendezés Hamlet mindennel és mindenkivel fokozatosan szembeforduló figuráját már-már nevetségessé próbálta tenni, nálunk inkább totálisan magára maradott harcának fájdalmas tragédiáját szoktam kiérezni a nem ritkán naturalista ábrázolások mögül.
Hiába, bevallom, elfogult vagyok a magyar Hamletekkel, de erre csak most döbbentem rá. Keresem az okát. Próbáltam én érteni, követni az angol rendezői szándékot (az előadás Robin Lough alkotása, aki nem mellesleg filmrendező), de nem ment. Valahogy nem kaptam el a fonalat. Persze, remek volt a HD-közvetítés, de a lényeg nekem nem jött át. Annyit éreztem inkább, hogy nagyon angol az egész, de hogy mitől, azt nem tudom megmagyarázni. Ez nem csoda: nem vagyok angol, nem élek Angliában. Nincs meg sem a nyelvi, sem a kulturális-társadalmi kontextus ahhoz, hogy értsem, mi miért történik, és mivel mit üzen a darab a mai kor angol közönségének. Furcsa fanyalgásnak is tűnhet mindez, gondolhatja az olvasó, hogy savanyú a szőlő, de nem ilyen egyszerű az érzés, amit próbálok meg- és kifejteni. És nem is baj ez, inkább csak érdekes.
Talán arról van szó, hogy ha az ember a Hamletet sokszor, de mindig saját anyanyelvén, fordításban ismeri – és gyorsan hozzáteszem: szereti – meg, akkor örökre akként él a fejében. Ha külföldi változatban nézi, akkor is azokat a rárakódott jelentésrétegeket keresi-kutatja a darabban, amelyeket az évtizedek alatt játszott magyar rendezések hozzáadtak, szinte ránövesztettek az eredeti műre. Az angolok mást olvasnak, mást játszanak, mást néznek. Ez egy másik darab volt, mint amit eddig ismertem.
Ott volt például az a félreérthetetlen társadalmi üzenet, amely a darab előtt és után is megjelent. Egy kisfilmet látunk arról, hogy a főszerepet alakító színész egy angol középiskolába látogat, ahol a szinte kivétel nélkül bevándorló diák színjátszók épp a Hamletet próbálják. Rövid részletet kapunk a darabból és ízelítőt abból, ahogyan a híres színész beszélget a fiatalokkal. Az előadás végén pedig a tapsrendet a főszereplő rövid monológja töri meg, amelyben közli, hogy a nézők (nemcsak a Londoni Nemzeti Színházban, hanem a világnak az élő közvetítés által elért pontjain is) hol és hogyan adakozhatnak a menekültek részére. Én ilyet magyar színházban elképzelni sem tudok, s itt is némileg inkább zavarban voltam tőle.
Ami maradéktalanul tetszett, az a főszereplő színész, Benedict Cumberbatch. Az általa életre keltett dán királyfi egy másik Hamlet volt, mint akit – aki(ke)t – eddig ismertem. Az, hogy zseniálisan fog játszani, nem volt kérdés. Magam, eléggé el nem ítélhető módon, nem ismertem őt korábbról, pedig mint filmszínész is jelentős alakja a mai filmművészetnek. Ha máshonnan nem, abból is gondolhattam, hogy megkérdőjelezhetetlen tehetség, hogy régi kedves filmbubus barátnőm sokat áradozott róla. De ha ez nincs, és csak a közvetítés előtt a kulisszák mögött vele folytatott riportot nézem meg, akkor is borítékoltam volna a fantasztikus alakítását. Azt a tüzet láttam a tekintetében, ami nélkül egyetlen igazi színész-Hamletet sem tudok elképzelni. Akinek nincs a vérében az a szenvedély, ami ennek a szent őrületbe forduló bosszúálló küldetésnek az átéléséhez, hiteles tolmácsolásához kell, arra én nem vagyok kíváncsi. Hamlet – hiába sok-sok férfiszínész szerepálma – nem játszható el csak úgy, akárki-mindenki által. Ez a szerep estéről estére elégeti az embert. Azt mondja a színész a kezdés előtt feltett álnaiv riporteri kérdésre – Mit szokott érezni, amikor vége van az előadásnak? –, hogy óriási éhséget és fáradtságot. Látva játékát, szüntelen intenzitását és átélését, nem csodálkozom. Ahogy beszélt a szerepről, az is nagyon mélyen megérintett. Egyáltalán, az egész ember tetszik.
És nagyon élvezem ezt az országokon, kontinenseken átívelő kulturális utazást, amelyet a modern HD-technika biztosít. Ha ráért volna a volt oroszos barátnőm, akkor bizony Moszkvába is elcsaltam volna Cseresznyéskertet nézni. De majd talán máskor. Érdemes figyelni az Uránia műsorát…
