Hynkel, Wotan és Harpagon – három antihős egy lapon
Színház: mese és valóság szokásos találkozása, ahogy én látom s összeáll nekem.
2019. március 30. Wagner: A walkür – élő közvetetés a New York-i Metropolitan Operából
Hogyan kerülnek össze ezek a figurák? Mondhatnám, egyszerűen, hiszen összetartoznak. Aki ismeri a róluk szóló műveket, hallva ezt az állítást, azt hiszem, könnyen össze is köti őket. Akinek a kiapadhatatlan budapesti kulturális kínálat egymás után dobja föl ezeket a darabokat megtekintésre, ráadásul igen asszociatív fajta, s még írni is szeret élményeiről, annak egyenesen adja magát, hogy a fenti „hősöket” egy lapon említse.
Idézőjelben írom, hogy hősök. Végső soron mint irodalmi alakok, főszereplők lévén, azok, bár sok hősies nincs a cselekedeteikben. Első ránézésre semmi különös: megszületnek, élnek, meghalnak – bár utóbbi egy isten esetében kissé bizarr, mégis igaz.
Wotan, a walhallai főisten bukása – a Wagner Richárd négyestésre írt meséjében megismert viselt dolgait tekintve – szükségszerű. Ha őt magát nem is, de mindazokat, akiket jellemének alapvonásaiból következő tettei nyomán összeomlani, elpusztulni látunk a hosszú történet alatt, őszintén sajnálni lehet. Az egyik legfájdalmasabb sors Brünnhildéé, Wotan kilenc walkür-lányainak egyikéé. Róla szól a nevezett előadás, amelyet magam immár másodszor láthattam a MET közvetítésében a Művészetek Palotájában, ugyanabban a rendezésben, csak más szereplőkkel. Jó ez a felhozatal, meg nem tudom unni, így váltott szereplőkkel különösen.
A Müpa szokásos ajánlója részben az előadást és a rendezést, részben természetesen a művészeket dicséri, ezért ezt idézem: „A nibelung gyűrűje Richard Wagner szinte filmszerűen elképzelt felnőtt meséje – ennek a tetralógiának második darabja A walkür. A határtalan fantázia szülte, színpadon már-már lehetetlen igényeket támasztó képi világ megvalósítására, a hangi és színészi élményt elegyítő összművészeti alkotás életre keltésére aligha van ma alkalmasabb és felkészültebb intézmény, mint a Metropolitan Opera, Robert Lepage rendezése pedig egyenesen lenyűgöző. A zárójelenetben felcsendülő tűzvarázsról is ismert operát az a Philippe Jordan vezényli, aki nagy Wagner-dirigensek, Daniel Barenboim és Jeffrey Tate mellett dolgozott asszisztensként, mielőtt a 2000-es években elindult volna felfelé ívelő karrierje – mindössze huszonnyolc éves volt, amikor először lépett fel a New York-i Metropolitanben! A germán mitológia részeiből »összegyúrt«, sodró lendületű történet személyiségei hihetetlen koncentrációjú erőteret hoznak létre, drámai izzással szinte felforrósítva színházi környezetüket. Nem is könnyű megtalálni a megfelelő szereplőgárdát, de ebben a produkcióban ezen a téren sem lesz hiányérzetünk. A két szerelmest – akikről később kiderül, hogy valójában testvérek – Eva-Maria Westbroek és Stuart Skelton alakítja. Az atyai parancsot megtagadó walkür címadó szerepében Christine Goerke lép színpadra, az őt kedvenceként szerető Wotan főistent Greer Grimsley kelti életre, a kegyetlen vadász, Hunding félelmetes figurájának bőrébe pedig Günther Groissböck bújik.”
Ami most megfogott, az azonban nem is annyira Brünnhilde sorsa-karaktere, hanem apjáé, Wotané. Wagner Ringje iránti rajongásom nyomán idén tizenkettedszer fogom megnézni a tetralógiát. Hogy ez milyen komoly függőséget okoz, nem ecsetelem, de az vesse rám az első követ, akinek bármilyen téren nincs ilyenje. Nekem a zene mételye minden édes mérgen túltesz, s emiatt még csak nem is szégyenkezem. Sőt, igyekszem, másokat is fertőzni vele. Hogy miért van az, hogy ha ennyiszer látja-hallja az ember ugyanazt, mégsem unja, annak sokszor kifejtettem már az okait, így most csak megismétlem: sosem ugyanazt látja-hallja. Hanem azt a réteget fedezi fel, amihez éppen akkor és ott kulcsa van. Ebbe a különleges sorozatba helyezve most engem Wotan jelleme fogott meg, s azt véltem eggyel jobban érteni, mi mozgatja, hajtja, űzi újabb és újabb hódításokra „isteni hősünket”. (Lehet, hogy a PszichOpera előadás is tudattalanul hatott? Vagy éppen ez az igényem vonzott a PszichOperába? Oda-vissza igaz lehet.) A lényeg, hogy miközben az ember elítélheti a csapongó istenséget, nagyon is megérti őt, ha elemzi a miérteket. Nem fogok itt most sem mellette, sem ellene érvelni, ki-ki végezze el ezt magában vagy vitatkozó társaságban. A tucatnyi egyáltalán nem tucat-Wotan után a pohár nálam még mindig hol félig teli, hol félig üres. A most látott epizódban, A walkürben az apa lelki és erkölcsi vívódásait kísértem figyelemmel. Fizikai pusztulását az Istenek alkonyában júniusban láthatom.
S még valamit elárulok. Az itt méltatott előadásra elvittem kedves fogadott húgomat, aki először járt velem a Met-ben. Titkon lestem a hatást, amelyet rá Wagner mesterműve elsőre gyakorol. Látván elragadtatását, örültem, nem tagadhatom. Pár hét múlva félve tettem föl neki a kérdést: most, hogy látta a történet egy részét, kíváncsi-e a folytatásra és a végre, mert akkor ez évi bérletem két utolsó darabján a mellém szóló ülést felajánlom neki. Válasza igazán nem lepett meg: kérte s köszönte, úgyhogy júniusban lehet, hogy vendégoldalamon az ő írását is közreadhatom.
2019. március 31. A diktátor – Vígszínház
S nemcsak a vétkes istenek nyerik el méltó büntetésüket, de előbb-utóbb minden diktátornak is vége. A kérdés csak a hogyan. Chaplinnek a hitleri Németországot uraló alakot kifigurázó A diktátor című filmje megszületése, 1940 óta arat.
„Az első világháborús veterán zsidó borbély a megszólalásig hasonlít országa diktátorára, Hynkelre. A borbély azonban háborús sérülése miatt egészen a harmincas évekig amnéziában szenvedett, ezért meglepetésként érik az időközben bekövetkezett változások. Állítólag Hitler e film láttán parancsot adott Ötödik Hadoszlopának Chaplin fizikai megsemmisítésére, amit Amerika hadba lépése akadályozott meg. A zsidó borbély és a diktátor kettős szerepében remeklő író-rendező – valóságkutató beállítottságához híven – nem politikailag, hanem emberileg, vagyis embertelenségében leplezi le a Führert: kisszerű, korlátolt és beképzelt alak, aki hatalmát mindezek leplezésére (is) használja, miközben gesztusai állandóan leleplezik. Az ő ellenpólusaként jelenik meg a film végén maszk nélkül békeszónoklatot mondó Chaplin, mint értelmes-érzelmes lény, aki Hitler pályájának felívelése idején (!) vígasztalt és mozgósított azzal, hogy egy senkinek ábrázolta az istenített vezért.”
Most, hogy készültem írni erről a darabról, a port.hu-n olvastam ezeket. Tömör leírás a film kapcsán, nincs mit hozzátenni. Mint ahogy Chaplin filmjét és benne nyújtott alakítását is méltán dicséri s tartja fölülmúlhatatlannak az utókor, pláne hogy korabeli alkotásként szókimondó bátorsága is elismerésre méltó.
Mégis, amikor Eszenyi Enikő a Vígszínházban ma előveszi és megrendezi a filmből ismert történetet – nem akartam azt írni, hogy színpadra teszi a filmet, mert az ilyesmivel eleve fenntartásai szoktak lenni az embernek –, az nagyon is hozzátesz az eredetihez. Nem is akármit. S ha ez nem lenne elég, akkor anélkül, hogy hozzáértést színlelve részletekbe menően elemezni akarnám a főszerepet játszó ifj. Vidnyánszky Attila alakítását, megállapítom: az, amit éppen ő hoz ki a karakterből, megsokszorozza ezt a hatást. Vagy négyzetre emeli. Nem véletlenül keresem a legmegfelelőbb kifejezést arra, amit Vidnyánszky művel. Mestersége legjavát látjuk tőle ismét (Hamlet-alakításáról már megpróbáltam leírni a leírhatatlant). Már önmagában az, hogy felváltva játszik két szerepet, ami miatt a két felvonásos háromórás előadásban úgy húsz-harmincpercenként átöltözik s vele nyilván át is lényegül borbélyból diktátorrá, lenyűgöző. A két karakter – miközben fizikai hasonlóságuk a kiindulópont – megformálásához értelemszerűen két külön színészi kelléktár (jelmez, frizura, beszédmód, mozgás stb.) szükséges, s ezt Vidnyánszky szó szerint játszva hozza, mindkét esetben hitelesen és magas hőfokon. Kétszer láttam a darabot, a másodiknál már vártam a kielézett poénokat, mégis kapkodtam a fejem. Ilyen nincs. Egy színész, aki tökéletes technikával beszél, gesztikulál, mozog, énekel, zsonglőrködve akrobatikázik, táncol, görkorcsolyázik. De van. És Chaplin után – bár sokaknak túlzásnak tűnhet az állítás – így eljátszani színpadon e kettős szerepet, zseniális. Aki nem hiszi, nézze meg az előadást. Meg az is, aki elhiszi szavam. Barátaim többen így jártak, és sorra igazat adtak nekem.
2019. március 19. A fösvény – Pesti Magyar Színház
Színpadon sűrítetten kibontakozva látni, hogy a tehetségtelenségből fakadó irigység miként szül szükségszerűen és kiszámíthatóan gáncsoskodást, utálatot, gyűlöletet, mindig döbbenetes. A világuralmat birtokló isteni Wotan és az erre törekvő elvetemült diktátor mellé, bár csekélyebb mértékben és ebből adódóan kisebb hatókörben, de tökéletesen illeszkedik Harpagon. Az ő fösvénysége, mióta Molière az utókor által egyik legérettebbnek tartott drámájában mementót állított neki, jelképessé vált. Tudni lehet, hogy a mű a klasszicizmus szabályainak tökéletesen megfelelt, kivéve egy valamit: nem versben, hanem prózai formában írta meg a költő. Nem akarok találgatni, miért, de azt az értelmezést nem hagyhatom ki, mely bennem e tény ismeretében, most újra látva a darabot, megjelent: ez az alapvető emberi tulajdonság oly prózai, hogy arról még verset faragni sem érdemes. S valóban. A saját korában kevésbé sikeres és befejezetlennek tekintett mű 1668-as párizsi bemutatása óta klasszikusan idézett figurája az irigység legtöbbször idézett szimbóluma. Ezt is annyiszor láttam már színpadon, filmen, hogy annak, ami most a megnézésére sarkallt, elég különlegesnek kellett lennie. Ez pedig az volt, hogy a három főszerepet – apa, fia, lánya – az egymással a valóságban is ilyen rokoni szálakkal összekapcsolódó Haumann Péter, Petra és Máté játszotta. És itt megint fontos a játszotta szó. Szabályosan azt éreztem, hogy – miközben tudni lehet, hogy a köztük lévő genetikus kötődést finom szeretetkapcsok is erősítik – itt a szerep kedvéért magukra vett veszekedések, civódások, pénz miatti huzavonák számukra olyan tisztán játszásiból zajlanak, amilyent csak színpadon lehet így kiteljesíteni. Méltó jutalomjáték volt nekik, azt éreztem. Klasszikus műhöz illő klasszikus rendezés, igazi molière-i színház volt ez az este, amit a Pesti Magyar Színház, úgy látszik, vállaltan képvisel.
Örülök, hogy együtt láttam hármójukat. S szerencsémnek köszönhetően annak is, hogy e három, címben jelzett jellemet is színpadon. Bár csak ott volnának jelen!
