Két nap, három élmény
Pallas Athéné és a biztonságos Café
A Police Café nyitásának híre lassan egyre többekhez eljut, s jóleső érzés, hogy sokan osztoznak a háziasszony örömében. A világháló veszélyes sűrűjében kellenek is a szurkolók, és jól jönnek a biztonságos fogódzók, ezért nagy megnyugvással fogadtam, amikor egy egész sereg – tudniillik két évfolyamnyi – biztonsági szakember körében mutatkozhatott be a Rendőrkávéház. A nem akármilyen csapat élére a Magánbiztonsági és Önkormányzati Rendészeti Tanszék vezetője állt, aki, mint kiderült, már a tanévkezdő előadáson elkezdett szervezkedni. Majdnem két hónapig várt a rohammal, de végül összeszedve bátorságát, ügyesen fogta be hálójába a módszert. Bár valószínűbb, hogy az hálózta be őt. Nem is csoda: rengeteg lehetőség rejlik benne minden olyan szakember számára, akiket a biztonságos és élhető közösségek érdekében jó lenne egy hatékonyabb információs hálózatba bekapcsolni.
A rendőrök és a polgárőrök már ízlelgetik egy ideje a Rendőrkávéházakban kifőzött hatóanyagot. Éppen ideje volt, hogy a magánbiztonsági szakma is belekortyoljon, s úgy tűnik, ők is forrón szeretik. Nem apróztuk el, mindjárt 45 résztvevővel indítottunk. Mentségünkre legyen mondva, hogy biztonságos üzemmódba kapcsolva, egy rendhagyó tanóra keretében alakítottuk át a tantermet alkalmi Biztonsági Cafénak.
Az október 6-i péntek délután szokásosnak induló, maratoninak ígérkező tanórájára érkezve igencsak meglepődtek a nem túl jól értesült hallgatók. A székek a megszokott sorokhoz képest asztalok köré rakva várták őket, amelyek névkitűzőkkel, filcekkel, színes papírokkal voltak megterítve. A hírlánc elején lévők persze tudták, hova jönnek, sőt, voltak, akik kifejezetten kíváncsian várták a különleges alkalmat. Csak csöpögtettük az információt, mert ezzel is szerettük volna ideédesgetni a látogatókat. Sikerült is, szinte teljes létszámában megjelent a két évfolyam, ami azért nem túl gyakori.
Ezúttal öt asztalnál öt résztéma került terítékre, amelyek a végén kiadták azt a bizonyos egészet, amit egyben sosem lehetne ennyi idő alatt ennyi emberrel átbeszélni. Az állami, a civil szervezeti és a magánpiaci biztonsági szereplők feladatait, kompetenciáit, szabályozási kérdéseit, kihívásait, problémáit; a civil megrendelők igényeit és az ezekre adható adekvát szakmai válaszokat; a globális és lokális biztonság érdekében nélkülözhetetlen együttműködést, a bűnmegelőzés korszerű lehetőségeit igyekeztünk keretbe foglalni a Café módszer segítségével. Érdekes volt hosszan, tartalmasan beszélgetni a legégetőbb kérdésekről az érintettekkel, és bizonyítani: amit most csinálunk, pontosan ugyanezt kellene végre nagyobb léptékben is elkezdeni és folytatni kint, a tanterem falain túl, abban a bizonyos szakmai közéletben is.
A hallgatók az óra végén kérdezték, mi lesz a félév végi követelmény a tantárgyból. Nyugodt szívvel írtam nekik másnap, hogy azt kérem, egy-egy oldalban gondolják tovább, hogyan lehetne ezt a módszert a lehető legadekvátabban használni, beilleszteni a hétköznapjaikba, hogy kihasználható legyen mindaz, amit csak a Café tud: partneri szinten összehozni a különböző érdekelteket, és szemléletüket, értékrendjüket, szakmai sokféleségüket összehangolni. Annak érdekében, hogy a módszer minősége ne csorbuljon, elhatároztam, hogy példát véve Pallas Athénéről, a városok védőszentjéről, Kommunikációs Kataként tiszta gondolatokból, pontos szavakból, éber figyelemből kovácsolt pajzsot vonok a Café alapelvei köré. Persze aki kóstolót kér, annak – igénye és képességem szerint – szívesen mérek…
A doktoranduszok esete a Búcsúszimfóniával
Az egyetemi doktori kurzusok igazi csemegének számítanak. Az utóbbi négy félévben részesülök bennük rendesen, eleinte a Hadtudományi, most már a Rendészettudományi Doktori Iskola révén. Kötelező és szabadon választott tárgyaim egyaránt vannak, s büszkén mondhatom, utóbbiakra is akad szép számú jelentkező. Újat mondani sokuk számára abban a témában, amiről e félévi tantárgyam szól, már nemigen lehet, hiszen az iskola által képviselt szakterületnek, a rendészetnek valamennyien értő és jeles képviselői. Ezért inkább olyasmit eszeltem ki, aminek kapcsán én is tanulhatok tőlük, mégpedig azáltal, hogy egy kölcsönösen inspiráló tanulási keretben megosztjuk egymással meglátásainkat, tapasztalatainkat.
Így volt ez ezen a szombaton is. Az olvasó talán csodálkozik a napon, de a felsőoktatásban évek óta megszoktuk már, hogy pénteken és szombaton is késő délutánig, kora estig az egyetemen ülünk. A munka mellett tanuló felnőttek ilyenkor tudnak iskolába járni. A hétvége hiánya sokunkat már-már teljesen elgyötörne, ha nem nyújtana némi vigaszt, hogy ezekben az órákban rendkívüli szellemi kapacitások adódnak össze. Természetesen több okból is elmondhatatlan, hogy pontosan mi zajlik egy ilyen tanórasorozaton. Egyrészt mert olyan kalandos gondolatösvényeken bolyongunk, amelyek a kívülálló számára szükségszerűen követhetetlenek és bejárhatatlanok. Másrészt a csoportos bizalomnak olyan szintjeire is eljutunk, amely a résztvevőket a tudományos kritikai gondolkodás magasiskolájába emeli. El a valóságtól, a doktori fokozatban nagyon is elvárt és kívánatos elméleti, filozófiai és morális szférákba. És ez jó. Nagyon jó.
Ebben a sajátos kommunikációs térben aztán sok minden megtörténhet, s ha megtörténhet, hát meg is történik. A szórakozott doktorandusz simán benézi a kezdési időpontot, s van, aki egy órával korábban érkezik a megbeszélthez képest. Egy másik épp fordítva: egy órával későbbre időzíti magát. Van, aki külföldről lélekben és levelezés útján tart velünk, van, akinek családi program vagy egy másik munka vágja keresztbe a jelenlétét, s kéri az elnézést, de félidőben mennie kell. Felnőtt emberek, élnek, dolgoznak, nyilvánvalóan nem lehet őket megdorgálni, de nem is érdemelnék. Ha épp nincsenek ott az órán, korrektül előre jelzik, plusz feladatokat teljesítenek, beszámolnak, vizsgáznak, írnak, olvasnak, alkotnak. Rendben van ez így.
Ez a mostani szombati ki-bekapcsolódás eszembe juttatta egyik kedvenc zeneszerzőm, Joseph Haydn művét, amely a Búcsúszimfónia nevet kapta. A mester úgy komponálta meg a zenekari művet, hogy a zenészek az előadás végéhez közeledve egyenként felállnak, összecsomagolják hangszereiket és kottáikat, és kimennek a pódiumról, ezzel üzenve a hercegnek. El is meséltem a történetet a legkitartóbb hallgatóknak. A kezdeti nyolcból a végére mi is öten maradtunk, de mondhatom, beszélgetésünk intenzitása mit sem csökkent.
Miután elköszöntem a hallgatóktól, összepakoltam a csomagjaimat, bezártam az irodám ajtaját, leballagtam a kocsihoz, beültem és szokás szerint bekapcsoltam a rádiót. Épp csak elindultam, hogy átkelve a gyér forgalmú szombat délutáni városon, a szellem termeiből a testi felfrissülés, jelesül az úszás segítségével átzsilipeljek az esti koncertre, amikor megszólalt a bemondó, és felkonferálta Haydn Búcsúszimfóniáját. Tudom, hogy hihetetlen, de így igaz. Úgy látszik, nem engedett az élmény. De valahogy most nem bántam. Mosolyogva kígyóztam még kicsinyég az autósorok között, s aztán mentem az uszodába, kimosni az agyamat és a szívemet, készítve a helyet az esti zenei finomságnak…
Egy rendkívüli Norma
Írtam már arról, hogy többször megesik, hogy mind testileg, mind szellemileg, mind pedig lelkileg olyan tökéletesre sikerül a napom, ami után még az igazi ínyencek is megnyalnák mind a tíz ujjukat. Ezúttal a kocsiban szóló Haydn-szimfóniával koránt sem ért véget a kulturális élvezet, hiszen estére Bellini Normájára volt jegyem a Művészetek Palotájába. Pontosabban nem is oda, hanem a Met-be. A MÜPA ugyanis élő műholdas adásban közvetíti a New York-i Metropolitan Opera előadásait, amelyeket évek óta rajongva látogatok. Legszívesebben az egész repertoárt végignézném, de ugye ez lehetetlen. Az idei évad számomra első darabja egy igazán nehéz opera volt. A történelmi keretbe ágyazott szerelmi tragédia mint téma semmi szokatlant nem rejt. Kedvenc operáim mind ugyanerre a rugóra járnak. Mondhatják – és mondják is – a műfaj nem éppen értő kritikusai, hogy mit kell olyan hosszasan visítoznia a főhősnek, miközben már rég meg kellene halnia. Tényleg, mit is? Ha komolyan veszem a kérdést, magam sem értem, hiszen nyilvánvalóan ellentmond a fiziológia minden törvényének. De szerencsére nem veszem komolyan, s ebben a pillanatban máris azt tudnám mondani nekik: azért, hogy még el tudja énekelni a zeneirodalom egyik legkatartikusabb szerelmi áriáját. Ezért, csakis ezért. És ezért bizony érdemes nemhogy eljönni a színházba, de néha egészen mélyen azt érzem, megszületni is. De nem mondom, csak gondolom.
Pontosan ilyen volt ez a Norma-előadás. Minden pillanata a koncentrált professzionalizmus. A látvány, a rendezés, a díszletek, a jelmezek, a zenei élmény, a mondanivaló, az énekesek mind-mind a művészet varázslatos erejét reprezentálták. A zeneirodalom legcsodálatosabb női kettősét írta meg Bellini, amikor az ugyanabba a férfiba szerelmes két asszony fedi fel egymás előtt szívének titkait, majd rádöbbenve a valóságra, az ellenségeskedés helyett baráti szövetséget fogadnak. A két operadíva, Sondra Radvanovsky és Joys DiDonato tökéletes harmóniában egyesülő hangja betöltötte a Met-et és a Fesztiválszínházat. Különleges muzikális csemege, mely után már csak a pihentető álom következett. A Norma most lopta be magát igazán a fülembe és a szívembe, bár nehéz rangsorolni az operák között. Is. Úgy van ez valahogy, hogy a kedvencek közül is mindig azt szeretem legjobban, amelyiket éppen hallgatom. S ez is jól van így…
