A magyar nyelv napja és a tűzoltók
Bevallom, akármennyire szégyellem is, nem tudtam, hogy a magyar nyelv napja november 13. Sőt, azt sem tudtam, hogy van ilyen nap (most utánanéztem: 2011 óta ünnepeljük). Persze már mindennek van napja, miért pont a magyar nyelvnek ne lenne, de mentségemre szóljon: nekem az év minden napja erről szól. Talán vállalható szakmai elfogultság ez. Megállás nélkül bíbelődök a szavakkal, írásban, szóban, gondolatban. Mert szóval él és szóból ért az ember.
Amikor kéthetes késéssel ez a kis videofilm a szemem elé került, már a felvezető szövegén jót mosolyogtam. Nem beszélve arról, amikor megnéztem. Az már nem is mosoly volt, hanem harsány nevetés. Mindig is szórakoztatónak tartottam a nyelvtörőket, és mint olyas valaki, aki másokat beszélni (is) tanít, szoktam ajánlani őket gyakorlásra.
De hogy tizenhat kedves fiatal tűzoltó vegye a szájára ezeket a rímeket, azt álmomban sem gondoltam. És milyen jól csinálják! Nekem a nyolcadik a kedvencem, aki csak úgy lazán, mellesleg, vezetés közben… De mind helyesek, viccesek, természetesek, jóllehet a helyzet, amelyre vállalkoztak, cseppet sem az. Őket nem a szavak embereiként, hanem hétköznapi hősökként szoktuk méltatni. Akinek a családjába is jut közülük egy-egy – nekem jutott, kedves unokaöcsém, büszke is vagyok rá nagyon! –, az kiváltképpen szereti őket.
Szóval ez a felvétel háromszorosan is telibe talált nálam. Itt van ez a családi elfogultság. Aztán a kétoldali szakmai ártalom. Egyrészt mint nyelvész örülök, hogy a magyar nyelv napját a tűzoltók is köszöntik, ráadásul ilyen eredetien és színvonalasan. Másrészt mint a rendészeti szervezetek külső kommunikációjával (is) foglalkozó szakember, végre minden kritikai megjegyzés nélkül, elégedetten tudtam végignézni ezt a reklámnak is kitűnő kisfilmet.
Gratulálok, fiúk, és köszönöm ezt a néhány vidám percet!
