In memoriam Kátai Zoltán
2020 sok szempontból nehéz év. Kátai Zoltán is távozott, lantját, kobzát földi hallgatóság előtt nem pengeti többé. Az égi énekmondók basszus szólamában azonban feltétlenül helye van.
***
2016 júliusában írtam először nekrológot, bár a szó klasszikus értelmében azt sem mondanám annak. Esterházy Péter halála különös apropó volt nekem, hogy elkezdjek másképp írni.
Tulajdonképpen ezt a mostani írást se merném nekrológnak nevezni, bár, ha a műfajt szigorúan veszem, akkor mégiscsak az. A szó görög származék, eredetileg a halotti beszédet hívták így, ma az elhunyt életét és munkásságát méltató cikket vagy beszédet jelent. Ez ilyesfajta lesz.
Két okból kerülgetem ezt a műfaj témát. Az egyik, hogy nekrológot komoly szerzők szoktak megjelentetni híres emberekről nagy olvasótáborral rendelkező médiumokban. Komoly szerzőnek nem tudom, mennyire számítok, de halottunk híres (bár koránt sem annyira, mint lehetett s kellett volna lennie), ezt az oldalt viszont nem mondanám nagy olvasottságúnak. De mégis csak nyilvánosság, s én most itt igenis kiírom magamból a veszteség fölött érzett fájdalmamat. Zoltánnak s magamnak is tartozom legalább ennyivel. A másik oka a körülményeskedésnek, hogy most is, mint mindig, keresem azt a keskeny mezsgyéjét a személyesnek és a közérdekűnek, amelyik már elég a kifejezési vágy számára, ugyanakkor még befogadható.
Először 2019 februárjában A régi fény ragyogjon – Szigetvár 1566 című filmről írt kritikában említettem Kátai Zoltánt, imígyen:
„A jó szigetváriak tettei koruk dalnokainak száján is méltán megjelentek, ám az idő már rég homályba burkolta volna őket, ha mai utódaik nem őriznék hűen emlékezetüket. Szerencsére őrzik. Cselekedeteiket is meg-megidézik történelmi várjátékokon, fesztiválokon, és mint a mostani példa mutatja, filmvásznon is. Persze nem feltétlenül találkoznék én velük, ha nem volna hozzájuk köze valakinek, aki nem sebesedik, nem öl, fog, vitézkedik, s homlokán vér sem csordúl, ám lantjával s kobzával vitézül bánik. Kátai Zoltán énekmondó – mert róla volna szó – életem egy igen jeles napján is bizonyította: »ugyancsak nyaktörő az, ha méltán peng a lant«.” Bár a kritika a filmre koncentrált, kölcsönvéve Balassi Bálint sorait, már akkor megpendítettem az énekmondó számomra fontos erényeit, tudniillik rendkívüli muzikalitását.
Amikor 2019. április 25-én a Musica Historica Együttes és Kátai Zoltán énekmondó Szent György napi tavaszünnepéről írtam, már bővebben méltattam az életművéért akkor egy hónapja Kossuth-díjjal kitüntetett művészt. Mindig is szerettem a régi magyar irodalmat, elvarázsolt a reneszánsz élet és zene. Ennek értő tolmácsolói nincsenek túl sokan, és közülük is kiemelkedő volt – milyen nehéz ezt így múlt időben leírni – Kátai Zoltán. Féltve őrzött autentikus hangszerein magamagát kísérve, utánozhatatlanul bársonyos-basszus hangján mondta az éneket. De nemcsak énekelt: buzgón kereste-kutatta a forrásokat, előásta a régi szövegeket, újraírta-variálta a dallamokat.
Az a koncert hagyományteremtő kívánt lenni. Biztattam is akkor az előadókat, hogy „csak bátorkodjanak máskor is, sokszor a közönség elébe tárni gyűjteményüket. Mert bizony mondom, kobzuk és lantjuk mély zengései megpengetik a szív-húrokat is.”
De Zoltánnak már nem adatott folytatnia ezt a sorozatot. 2020. november 6-án az ő szív-húrja elszakadt. Sok szép zenével adósunk maradt.
