In memoriam V. T.
2019. október 9-én meghalt Vekerdy Tamás. Az utolsó mohikánok egyike, túlzás nélkül a magyar pedagógiai reform legszókimondóbb, legelszántabb élharcosa. Talán ő erősnek tartaná ezt a minősítést, és azt mondaná, ő csak tette a dolgát: gyerekekkel és szülőkkel beszélgetett. De nem így van. Sokkal több volt ő, mint egyszerű gyerekpszichológus. Szakemberek ezreit állította hadrendbe a valódi, korszerű és minőségi tanulásért folyó ádáz és sokszor reménytelennek tűnő küzdelemben, így hát követői számosan vannak. Akár tudatosan, akár tudattalanul is úgy cselekszenek, ahogyan ő: teszik a dolgukat, egyszerűen szeretik a gyerekeket, és segítenek nekik a tanulásban.
Halála óta napok teltek el, mégis, még mindig tele van az internet méltatásokkal, emlékezésekkel, Vekerdy-idézetekkel, az ő bölcs és megkapóan szép gondolataival. Szaporítani ezek számát nem nagyon szeretném. Legfeljebb csak egyetlen eggyel, ami nekem a legkedvesebb: „Belsőleg szabad gyerekeket belsőleg szabad szülők tudnak nevelni.”
És ugyanezt gondolom a tanárokról is. Egy szép tanári élményemről szóló írással szeretnék tisztelegni emléke előtt.
A véletlennek (?) köszönhetően aznap, amikor ő örökre lehunyta szemét, rám egy újabb szakmai kihívás várt. Harmadik éve, hogy bekapcsolódtam egy nagy projektbe, amely a rendészeti pályaorientációs képzés helyzetén kíván segíteni. Egy országos kutatással indultunk, majd tananyagfejlesztéssel, szakemberképzéssel folytattuk.
Egyébként döcög az egész projekt. A kezdeti nagy lendület többször megtorpant, majd újra nekilódultunk. Hosszú szünet után most ismét egy alkotóbb periódusba értünk. A tavaly őszi pedagógiai módszertani tréningek után egy év csúszással idén ősszel végre elkezdődnek a szakmai módszertani képzések is. Gyors tréneri felkészülés, már-már beugrás, szkeptikus résztvevők, enyhén szólva közel sem ideális feltételek, de lelkes szervező és tréneri csapat, szakmai alázat és elszántság. És a remény, amelyik tudjuk, hogy utoljára… Gyerünk! 2019. október 9. és 10., két nap, huszonnégy oktató az ország minden részéről. És november elején jön a folytatás.
Ha nem lenne túl giccses, eljátszanék azzal a gondolattal, hogy október 9-én Vekerdy lelke bizonnyal ott lebeghetett még közöttünk, amikor az egyik kedves résztvevő, Józsi, aki intézkedéstaktikát oktat – amúgy tesitanár – felidézett egy gyönyörű történetet kedves professzoráról, dr. Tóvári Ferenc úszóedzőről.
Amikor Pécsett az első órájára hospitálni vitte hallgatóit, és a medence szélére ültette a víztől még igencsak félős ovisokat, lenyűgöző pedagógiai érzékről tanúbizonyságot téve a medencébe csobbant, majd a habokból felbukkanva, az arcáról lecsorgó cseppek mögül rámosolygott a lurkókra. Néhány szóval, de leginkább cselekedetével mutatta be nekik, milyen jó barátja az embernek a víz. Tegyük hozzá: könnyű annak, akit így hívnak. Nomen est omen.
A mi tréningünk reggelén még kissé lassan ébredező, már-már motivációjukat vesztő kollégák már a bemutatkozás során aktivizálódtak, gyorsan felvették a tempót. Kiderült, mindegyikük elkötelezett a pályaorientációs képzés iránt. A szakmai módszertani tréninget nagyon várták, kíváncsian és nyitottan fogadták a felvetett témákat, szívesen osztották meg egymással és a trénerekkel a tapasztalataikat és ötleteiket, élvezettel gyártottak óravázlatot, örültek minden módszertani segítségnek. Jól összekapcsolták a tanultakat a hétköznapi valósággal, kellő mértékben voltak kritikusak a végre elkészült tananyaggal, a képzés tartalmával, az iskolák, illetve a helyi rendészeti szervezeti egységek hozzáállásával. A legkifejezőbb jelszavunk azonban az volt: Add tovább! A szakmaszeretetet, a lelkesedést, a tenni akarást, a tudásvágyat és a tudást. És ehhez alakítsd ki azt a módszertani varázs-szertárat, ami illik rád, a célcsoportodra és a témára egyaránt. Egyáltalán nem volt nehéz kiszedni belőlük a tanításban rejlő örömeiket, a rendészeti pályaorientációban tanulókkal kapcsolatos sikerélményeiket. Nagyon hamar együttműködő, a nap végére pedig a közös érdekeket felismerő, pozitív hangulatú csapattá formálódtak.
A második napi csoport kissé keményebb dió volt. Új résztvevők, nehezebb és lassabb indulás – de innen volt szép nyerni. Ez a nap is hozott föl új emlékeket. Az én kedves tanítóim, Osi bácsi, Zsóka néni, Mari oszi, Keszler Borika és Szathmári István mellé újabb nevek kerültek a szívembe, a táblára és a közös tudatba. Fűzfa Balázs és Horváth Emerencia középiskolai tanároké. Olyan példaképek ők, akik képesek voltak valamit megmozdítani tanítványaikban, ami egészen hosszú távra, minden túlzás nélkül mondhatom, hogy egy életre elkötelezte őket egy nagyon fontos irányba, tudniillik a tanítás felé.
Így járt ezzel az a Zeki becenevű nyughatatlan rendőr is, akivel a második képzési napon ismerkedtem meg. Színes egyénisége, lehengerlő stílusa, sziporkázó humora, motiváló lénye minden megmozdulásában érződött. Olyan ötletes óravázlatot készített kis csoportjával az egyik leghálátlanabb és legunalmasabb rendészeti pályaorientációs tananyagrészhez, hogy a hallgatóság csak tátotta a száját és csapkodta a tenyerét. Tökéletesen eltalálta a korosztály sebezhető, akarom mondani motiválható pontját. Képzelem, hogy az a középiskolás célcsoport, akit ő tanít, mennyire imádja őt. Ahogyan felidézte saját kamaszkorát, azt is láttam magam előtt, mi lett volna belőle, ha hőn szeretett tanárnője nem kapja el a grabancát a megfelelő pillanatban, és közbenjárására nem fogadja őt vissza az a gimnázium, amelynek második osztályában – figyelem, unikum következik! – minden tárgyból megbuktatták! Jó eséllyel nem a bűnüldözői, hanem a megrögzött és üldözött bűnözői karrier várt volna rá, mint oly sok hasonló gyerekre, akire rásütik a „semmirekellő” bélyeget… De nem így lett, szerencsére. És ma – milyen különös fintora a sornak – ugyanebben a középiskolában tanít!
Az ő történetén felbuzdulva a záró körben a résztvevőket arra kértem, meséljenek el egy-egy olyan epizódot a tanári pályájukról, amikor ők voltak valami hasonló, sorsfordító hatással tanítványaikra. És mindenki tudott ilyet mondani! A kooperatív tanulással szembeni reggeli ódzkodást sikerült teljesen megszüntetni és olyan helyre kis tanulás-élménnyé gyúrni, amelynek az emléke talán bennük is fordulópontként raktározódik el. Szeretném hinni, hogy lassanként hátat fordítanak a mai kamaszokat halálra untató frontális tanári előadásnak, és egyre többször a rendelkezésre álló változatos munkaformákkal dolgoztatják meg energiáktól duzzadó nebulóikat.
Vekerdy nem halt meg egészen! Érzem, hogy velem-velünk van, sokunkban kitörölhetetlenül itt hagyta örökségét. Azokban, akik valljuk és támogatjuk a tanulás és a másként tanítás örömét. A magas (szak)emberi minőség, a hasonló értékek felé orientálódás, a megoldások és nem a kifogások keresése jellemezte ezt a két módszertani napot. Pedig lett volna és lenne is okunk panaszkodni, hiszen a rendészeti pályaorientációs képzés sem ott tart, ahol tarthatna akkor, ha nemcsak azoknak a végsőkig kitartó szakembereknek volna szívügyük, akikkel rendre másra találkozom… és jó, hogy találkozhatok velük!
