Mikulás napi meglepetés I.
Roma–Police Café Kiskunhalason
Pontosan két hete kávéztak utoljára Kiskunhalason a rendőrök és a civilek, s beszéltek ügyes-bajos dolgaikról, közös biztonságukról. Az aznapi témákról csak egy képeslapon értesültem, de örömmel adtam hírt önállóságukról a kettővel ezelőtti blogbejegyzésemben Police Café Extra 9 – Halas Café képeslap címmel.
Különben is: már akkor tudtam, hogy hamarosan találkozunk, hiszen december 6-án újra nyitják rendőrkávéházukat, és moderátorként a régi szeretettel várnak. Egy kedves rendőr kollégám személyében útitársam is akadt, aki Pesten lakik ugyan, de Kiskunhalason dolgozik. Hetente egyszer-kétszer jár oda, és nincs ebben semmi csoda: messziről is képes elirányítani helyi „seregét”, mert így hívja rendőreit, akik szükség esetén besegítenek a helyi biztonságteremtésbe. Így aztán mint rendőrparancsnok érintett volt a párbeszédben. Na meg kíváncsi is, mi a titka ennek a Police Cafénak, amiről már olyan sokat meséltem neki.
Tudtam én, hová invitálom, hiszen a halasiak értik a dolgukat. Annyira begyakorolták magukat a módszerbe, hogy jószerivel szükség se lenne rám, most mégis szerették volna, ha jelen vagyok. Ahogy kedves kapitány uram felkonferálta a rendezvényt, ahogyan üdvözölte a vendégeket, ahogyan egyértelműen kijelölte a találkozás célját, az már megadta az alaphangulatot. S miközben néztem, hogy dolgoznak kedves témagazdáim, mennyire élvezik a beszélgetést a meghívottak, s milyen szépen kerekednek ki a végén a fontos üzenetek, arra gondoltam: ebbe se beleszólnom, se beleavatkoznom nem kell. Jóformán csak gyönyörködhettem. Közben rájöttem, hogy lehet, nem is moderálni hívtak, inkább azért, hogy lássam, hova jutottak professzionalizmusban, szándékban és bátorságban. Utóbbi kettő megléte ugyanis garantálja az elsőt. Ha a felelősök és az érintettek mernek és akarnak kezdeményezni, akkor előbb-utóbb tudni is fogják a módját, mit és hogyan tegyenek egy kiemelten fontos ügyért.
A mostani Café igencsak rendhagyó volt. Eleve Mikulás napjára esett, ami a mindig gondos szervezőt természetesen alkalmi dekorációra ihlette. A legapróbb részletekre is ügyelt: a kávébabszemek mellett az asztalterítőt most szaloncukrokkal is megszórta, a név- és üdvözlőkártyák mellett pedig mindenkit várt egy csokimikulás. Magam egy Mikulás-sapkával készültem, s bevezető szövegembe is sikerült becsempészni valamit ennek a jeles napnak az üzenetéből. Mivel a három téma közül kettő is kifejezetten a gyerekeket, fiatalokat érintette, óhatatlan volt, hogy ne emlékeztessek arra, hogy ezen a napon elsősorban őket szokás meglepni. A rendőrség Mikulás napi ajándéka ezúttal az volt, hogy a felnőtteknek kínálta egy olyan szakmai párbeszéd lehetőségét, amellyel a gyerekeiket érintő problémák talán hatékonyan kezelhetők. A dizájner drogok használatának következményei, a család és a kriminalitás kapcsolata; a megelőzés és segítés, a szerhasználatból való kiutak megtalálása; illetve a közlekedési kultúra, a közlekedésbiztonság aktuális helyi kihívásai voltak terítéken a mai Caféban.
Az ünnepi díszletek között tovább fokozta a hangulatot, hogy nyitányként egy helyi felső tagozatos kislány cigánytáncát nézhettük meg. A kitűnő tanuló és gyönyörűen táncoló gyerekre büszke most egész Kiskunhalas, hiszen produkciójával az Országos Roma Ki mit tud rendőrségi különdíjaként egy kerékpárt nyert, illetve meghívást kapott Mága Zoltán újévi koncertjére.
A nyitótánc és a hely szelleme – hiszen még nem is mondtam, hogy a Rostás László nevét viselő kiskunhalasi Cigány Közösségi Házban nyitottunk Police Cafét – engem is nagyon megihletett. Annyira, hogy kihasználván a visszafogott moderálás során megspórolt időt, félrevonultam, s kissé felfrissítettem igencsak megkopott emlékezetemet. Elhatároztam ugyanis, hogy a rendezvény zárásakor elénekelek egyet a régi kedves cigánydalok közül, amelyeket 15 éven keresztül adtam elő többedmagammal az Alföld egy másik városkájában, Nagykátán a Tápiómente Néptáncegyüttes kis kórusában. Több mint húsz éve nem énekeltem ezt a dalt, s nehezen jött számra a szöveg. Márpedig, autentikus közönség előtt szerepelvén, pontos szerettem volna lenni. Az egyik helyi dolgozótól kértem segítséget, illetve az internetről, természetesen. Sikerült is pontosítani a szöveget, s gyorsan újra tanultam. Volt is meglepetés, ahogyan azt terveztem. Nem annyira a művészi színvonal, sokkal inkább a gesztus ereje hatott. Senki nem számított rá ugyanis, hogy a moderátor a szokásos rövid összegzése záró akkordjaként dalra fakad, méghozzá a vendégek egyik felét kitevő cigányok saját anyanyelvén. A bensőséges hangulat a mégoly komoly témát is segített jobban érteni, a mindkét fél részéről megnyilvánuló tiszta szándékot pedig érezni.
Hogy mi lehetett az a fontos ügy, amiről 30 ember beszélgetett ma Kiskunhalason, azt bizonyára kitalálta az olvasó. De miért kell ennyire hangsúlyozni a szándékot, a bátorságot és a módszertani professzionalizmust? Hát azért, mert ha nem megfelelő módon nyúlunk a cigányoknak a közösségi normákhoz és a többségi társadalomnak a cigányokhoz való viszonyához, a két kultúra együttélésének nehézségeihez, különösen pedig a rendőrség ezzel kapcsolatos tennivalóihoz, az egészen biztosan csak újabb és újabb félreértéseket és konfliktusokat szül. Ezekből pedig elég. Márpedig semmire nincs nagyobb szükség, mint érteni, megérteni és elfogadni egymást, amihez viszont tanulni és gyakorolni kell a párbeszédet. Erre alkalmasabb módszert, mint a Police Café, én magam biztosan csak egyet ismerek: a művészetet. A táncból és az énekből a kislány és én adtunk ízelítőt, a vendéglátás művészetéből viszont a kiskunhalasi rendőrök, akik ma is színjelesre vizsgáztak.
