Molnár Piroska
Christopher Hampton: Egy német sors, 2020. február 3., Hatszín Teátrum
Legutóbbi írásomban már beharangoztam, hogy legközelebb Molnár Piroska jön, megint. És elérkezett az apropó. A Hatszín Teátrumban előadott monodrámája tökéletesen megfelelt az előzetes várakozásomnak.
„Brunhilde Pomsel 1933-ban lépett be a Nemzetiszocialista Pártba. Nem elvi meggyőződésből, kizárólag a karrierje érdekében. A Propagandaminisztériumhoz került, Joseph Goebbels titkárnője lett. A deportálásokból semmit sem látott. Nem tudott a koncentrációs tárborokról. Arról sem, hogy a Propagandaminisztérium meghamisítja a híreket. Goebbels szövegeit gépelte ugyan, de érteni nem értette. »Jelentéktelen kis pontnak« látta magát, aki, ha akart volna, akkor sem tudott volna szembeszállni a hatalommal. Nem érzi magát bűnösnek” – ez a darab szikár tartalma. Gondolhatják sokan, különösen ma, amikor – megint! – egyre divatosabb tagadni a tagadhatatlant, hogy ezért nem feltétlenül érdemes kimozdulni otthonról. Ahogy a darab után csendben ballagtam kifelé a teremből, a mögöttem lévő sorból egy fiatalember a következőt mondta társának: „Hát, ez elég közhelyes volt…” Persze, tudom én, hogy ízlések és pofonok különbözőek… na de ennyire? Egy ilyen történet ilyen elmesélése után valakiből a nézőtéri félhomály nyilvánossága közepén ez a mondat bír kibukni?
Nos, miután Veiszer Alindának a pontosan egy hónappal ezelőtti, Molnár Piroskával folytatott beszélgetéséből értesültem erről az előadásról, azonnal beszereztem a jegyeket, mert látni és hallani akartam, ahogyan ezt a visszaemlékezést éppen ő meséli el. Persze sejtettem, hogy nemcsak otthonról fogok kimozdulni, de az oly komfortos(nak tűnő) önámításból is. És hogy érdemes lesz, az nem is volt kérdés. Szerencsére azt is elég pontosan tudtam, hogy születésnapos barátnőm sem fogja közhelyesnek tartani a mondanivalót és a feldolgozást. Őt is mélyen érintette ez az egyébként egyszerűen megírt vallomás.
Az önámítás talán némi magyarázatra szorul, mert voltaképpen ez megszólalásom lényegi oka. Bár a cím határozatlan névelője egy német sorsra utal, nyilvánvaló, hogy Brunhilde Pomsel élete nem egyetlen német emberé, asszonyé. Vajon hányan lehettek a hozzá hasonló tudatlanok, naivak és emiatt önmagukat ártatlannak vélők? És vajon ez a kérdés csak múlt időben tehető föl? A válasz: megszámlálhatatlanul sok Brunhilde élt és él, s ami igazán nyomasztó: fog is. Mert a jelenség, míg ember az ember, úgy tűnik, örök. Az utólagos igazságszolgáltatás – amiről egyébként maga a főszereplő állapítja meg keserűen, hogy nem létezik – persze öt év börtönre ítélte a szóban forgó asszonyt, mert háborús bűnösnek találta. Elmondása alapján úgy tűnt, hogy nem ezzel a büntetéssel, sokkal inkább egész, 105 évig tartó életével bűnhődött… de miért is?
Éppen ezt a talányt feszegeti a történet – legalábbis nekem ez volt az üzenete. Hogy ugyanis döntés, cselekvés és felelősségvállalás helyett könnyebb a zajos történelemre, a manipulatív vezérekre, saját porszem mivoltunkra hivatkozva a kiszolgáltatottság, a bűntelenség talmi hintájában ringatni magunkat. Miközben hallgatásunkkal, félelmeink táplálta tétlenségünkkel valójában mindannyian hozzájárulunk a borzalomhoz, ami lassan, fokozatosan uralkodik el és irt ki minden emberit. Se szeri, se száma azoknak az apró jeleknek, amelyek naponta bukkannak föl, de mi nem vesszük észre őket, mert nem akarjuk látni, nem akarjuk érteni őket, miközben pontosan lehet tudni, hogy a zsarnokság hova vezet.
Micsoda szimbolikus üzenet: a propagandaminisztériumban titkárnősködő Brunhilde, az utolsó pillanatig hinni akarván abban, hogy mindaz, ami a náci Németországban zajlik, annyira szürreális, hogy igazából nem történhet meg, mert nincs rá semmiféle racionális magyarázat, azt találja mondani: „Ma már ekkora hazugságokat egészen biztosan nem lehetne elhitetni a tömegekkel.” Az önelemző monológ vége felé elhangzó mondat az est abszolút katartikus csúcspontja, amit a közönség tisztán hallható morajlása egyértelműen jelez. Dehogynem! Goebbels maga se hinné, mennyit fejlődött, gazdagodott és tökéletesedett a propagandatechnikák arzenálja, és ennek nyomán hogy felgyorsult a tempó.
A színpadra átírt változat alapja a Christian Krönes, Olaf Müller, Roland Schrotthofer és Florian Weigensamer és a Blackbox Film & Media Productions “A German Life” című dokumentumfilmje. Az előadás szövegét Brunhilde Pomsel: Goebbels titkárnője voltam című könyvének, Győri László fordításának felhasználásával Zöldi Gergely készítette, és a csodálatos Molnár Piroska előadásában igazán élővé válik.
A mostani bejegyzés címéül is egyszerűen csak az ő nevét adtam. Sok jó színésznő van. Sok jó magyar színésznő van. De ezt és így csak Molnár Piroska tudja elmondani. Mindvégig egy kerekesszékben ül. A díszlet csupán egy óriási méretűvé stilizált vallatólámpa alatt álló dohányzóasztal, rajta egy csésze tea, és a beszélő az írást imitálja – mintha vallomását róná. Néhány kar- és kézmozdulat, mimika és persze a tökéletesen kifejező hang. Ennyi az egész, mégis minden. Igazán nem akarom Máté Gábor zsenialitását csökkenteni, de Molnár Piroskát bizonyára nem nehéz rendezni. Felidézem egy másik rendezőnek a színésznőhöz intézett megállapítását: „Ahol Maga van, ott színház van.” Úgyhogy aki színházat akar látni, menjen és nézze-hallgassa Molnár Piroskát, ebben a darabban vagy bárhol, bármikor.
