Spiró, Grecsó és a Központi Jó
D. Tóth Kriszta Elviszlek magammal című beszélgetős sorozatát régóta figyelemmel kísérem. Ha volna színvonalas közszolgálati televízió, annak ez a műsor igazi ékköve lehetne. De mivel nincs, a volt tévés saját közösségi médiafelületén, a wmn.hu-n adja közre a műsort – még jó, hogy manapság ez már opció. Most elérkezett az az epizód, ami írásra késztetett.
***
Kettővel ezelőtti írásomban egy kis faragott verssel próbáltam kifejezni, mit mozdítottak meg bennem azok a művészek – Grecsó Krisztián, Kollár-Klemencz László és Molnár Piroska –, akikről éppen kritikát írtam. És lám, egyrészt már megint Grecsó… legközelebb pedig – már most elárulom – Molnár Piroska; másrészt meg ez a cím is rímesre sikeredett. Remélem, hogy rémesre azért nem.
Tizenkét éve nincs tévém, nagyjából azóta, amióta kiköltöztem a városból. Ez akár szimbolikus is lehetne, de nem az. Egyszerűen azt vettem észre, hogy míg volt, hajlamos voltam odatapadni a képernyőhöz. Amikor már órák óta néztem a semmit, és ez más tevékenységek rovására kezdett menni, megálljt parancsoltam a számomra nyilvánvalóan káros folyamatnak, és egyszerűen kiakolbólítottam a képernyőt a lakásból. Tudatosan, és azóta se hiányzik. Épp elég függőségem van nélküle is. Hogy mást ne mondjak: ebben a kategóriában ugyanilyen a háttérrádiózás, csak kép nélkül, de azért az mégis más… Majd egyszer talán erről is írok.
Persze a tévén is van ki- és bekapcsoló gomb, de valahogy mégis azt tapasztalom, hogy sok készüléken mintha csak az utóbbit használnák. Amióta a XX. század közepén a tévéképernyő beköltözött az otthonokba, szerepe érdekesen változott, de erről nem akarnék hosszas fejtegetésbe bocsátkozni. Egyrészt mert sokan mások, ráadásul tudományos igénnyel és színvonalon(!) is megtették és teszik (különösen a világhálónak a televíziót már lassan elsöprő győzelmének korszakában), másrészt meg vitázni sincs kedvem róla. Én így döntöttem és kész, nekem bejött. Ha valamilyen műsort meg akarok nézni, van archívum, az interneten szinte bármi elérhető. És időnként rá is találok erre-arra, aminek persze örülök.
(Amúgy elárulom: a televízióval kapcsolatos vélemények közül én legjobban Ranschburg Jenőét szeretem, akinek Áldás vagy átok című kis könyvecskéjét ajánlom a téma iránt érdeklődőknek.)
Ezen a kritikai Kata-lapon még nem írtam képernyőre készült műsorról. Pontosabban mozifilmről már igen, de hát az műalkotás. Egy beszélgetős műsor viszont tipikusan a tévébe való, az a célja, hogy a hétköznapi szaladás közepette mondjuk egy fél órára (esetünkben konkrétan negyven percre) leültesse a nézőt, és értékes tartalommal kínálja. Mivel D. Tóth Kriszta Elviszlek magammal című műsora pont ilyen, úgy éreztem, itt az ideje, hogy műfaji kalandozásaimat kiterjesztve egy tévéműsorról szóló gondolataimat osszam meg.
Nem állítom, hogy mindegyik epizódját láttam a sorozatnak, de elég sokat ahhoz, hogy legyen róla képem, ami megalapozza azt az erős állítást, hogy ennél jobbat ebben a műfajban nehezen tudok elképzelni. Egyrészt tetszik maga az ötlet, hogy egy utazásnyi időt tölt együtt riporter és alanya, és így olyan az egész, mintha ez az egyébként sokszor holt idő se menne kárba, hiszen egy tartalmas beszélgetéssel értékessé teszik. A gesztus is kedves: háztól házig szállítalak, és közben számodra is a minőségi szórakoztatás szolgáltatását kínálom – olyasmit egyébként, amit tőled szokott meg a nagyérdemű. Mert azért azt tudni kell, hogy D. Tóth Kriszta nem akárkiket hoz-visz évről évre újabbnál újabb, csinos kis autóival. Vendégei közismert emberek, a maguk műfajában kivétel nélkül színvonalas alkotók, gondolkodók, és mint rendre kiderül, nemcsak munkájukban, de emberileg is különlegesek. Ez a szó nálam viszonylag egyszerű dolgot takar: tisztában vannak magukkal, és készek kendőzetlenül beszélni bármiről, amit az okos, érzékeny, kifejezetten kellemes beszélgetőtársnak számító, egyszóval profi riporter szóba hoz. Vagy csak érdeklődve hallgatja partnerét. Egy-egy jól irányzott szó, néha mozdulat, az örökké kíváncsi és nyitott szellem és lélek, a hibátlan mesterségbeli tudás, a derűs lényéből áradó kedves odafordulás – nekem ilyen D. Tóth Kriszta e beszélgetések alapján.
Hosszasan lehetne sorolni a jobb egyes ülésben eleinte fészkelődő, de hamar feloldódó és megeredt nyelvű riportalanyokat, de nem teszem. Nézzen utána a felhozatalnak a kedves olvasó, ha netán nem ismerné ezt a műsort.
Ebbe a játékba és autóba száll be egy vacogós decemberi napon Grecsó Krisztián, aki az utóbbi időben – nyilván, bár ez a nyilván már önmagában furcsa – a betegsége révén került az érdeklődés középpontjába. Persze ez így ebben a formában túlzó, mégis van benne valami: amikor egy zseniális tehetségű író (és immár jó ideje az Élet és Irodalom Próza rovatának szerkesztője) „csak” teszi a dolgát, azaz ír és szerkeszt (és felolvas és énekel meg zenél is), addig nem annyira érdekes. Mihelyt betegséggel küzd, amiről ráadásul nem hallgat, hanem saját maga megfigyelését művészete tárgyává téve beszél is róla, egyből izgalmassá válik. Bevallom, hogy bárkinek a betegsége engem önmagában sosem érdekelne, mert magánügynek tartom. Ellenben az, ami mögötte van – tudniillik az ember –, az nagyon is. És D. Tóth éppen ennek a finom megmutatására képes. Ez pedig nálam említésre, sőt, méltatásra érdemes.
Ami a Grecsó Krisztiánnal való beszélgetésben most különösen megfogott, az egy egyszerű történet volt. Épp megnéztem a műsort, amikor egy késő estébe nyúló baráti beszélgetésbe máris illeszkedett a történet: éppen jókor jött valakinek, tanmeseként. Innentől meg már csak órák kérdése volt, hogy le is írjam a belőle fakadó gondolataimat.
Arról a bizonyos Központi Jó-ról volna szó ugyanis.
A kis történet előtt még valami. Nyolcadik éve, hogy közigazgatási tréner is vagyok. A közigazgatási ösztöndíjprogram keretében 2012-ben megvalósított tréningekhez kapott trénerképzéssel kezdtem „pályafutásomat”. A kormányablak ügyintézők kompetenciafejlesztő képzéseivel, majd az integritás menedzsment szemléletet az önkormányzatoknál dolgozók körében terjesztő képzésekkel folytattam, mindkettőt országos „turné” keretében. Aztán jött egy négy városban zajló településfejlesztési projekt, és eljutottam egészen a közigazgatási vezetői tréningekig. Össze se tudnám számolni, hány órát és hány résztvevőt őrizgetek élénken az emlékezetemben. Mindenesetre elég sokat ahhoz, hogy biztos lehessek benne: a közigazgatás egyik régi-új központi fogalmát, tudniillik a „közjót” az utóbbi évtizedben igencsak sokat hangoztatják mifelénk. És nemcsak szakmai körökben, hanem a közbeszédben is. Miközben szép szó, és azt hiszem, elég jól érteni vélem az üzenetét, valahogy mégse szeretem használni. Mindig attól tartok, hogy az ókori görögök örökségeként ránk hagyott fogalomnak kiüresedett a valódi tartalma.
Lépten-nyomon felmerül ugyanis a kérdés: Ki határozza meg azt, hogy mi a jó a köznek? Azért nehéz erre válaszolni, mert ehhez két további dolgot kellene tudni. Az egyik: Mi, vagy inkább ki az a köz? A másik: Mi az, hogy jó? Talán e dilemma felvetése most épp elég, hogy érzékeltessem a fogalommal kapcsolatos problémámat.
Erre jön Grecsó, és egy laza mozdulattal, egy frappáns kis történettel az egészet megoldja. Lejegyeztem szó szerint, ahogy elmondta, az a biztos.
„– Hogy kerültél te Spiró lakásába?
– Ezt úgy képzeld el, hogy úgy adta nekem kölcsön azt a lakást, és adott egy nagy bizalmat, hogy mi előtte egyszer se találkoztunk.
– Neeee…
– Nem is ismertük személyesen egymást. Ő azt mondta, hogy olvassa, amiket írok, és hallja, hogy segítségre szorulok, és őneki sajnos meghalt az édesanyja, és ott áll üresen egy lakás, ha gondolom, ő nem adja ki azt albérletbe, de néhány hónapra, amíg a helyzetem nem javul, addig kölcsön adja. És – az nagyon édes volt – két dolgot kért. Az egyik, hogy ne utáljam meg.
– Már hogy őt?
– Aha. És ezt, ha egyébként belegondolsz a saját életedbe, hogy hányszor fordult veled elő az, hogy akin segítettél, az megutált…
– De ez miért van?
– A hála érzése nagyon fárasztó dolog, és nem szeretsz annak a közelében lenni, akinek folyton hálásnak kell lenned. Ezért inkább fölrúgod az egész viszonyt, és azt mondod, hogy köszönöm, akkor inkább nem. És persze megmagyarázod magadnak, hogy mi bajod van azzal az emberrel valójában, de hát ez nem igaz. És azt kérte a Gyuri, hogy ne legyek már hálás, legyek szíves, és maradjunk jóban – ez az első kérése volt. A másik, ami segített ebben, és ez volt a legszebb, és szerintem ez egy nagyon jó felfogás, és ezt így kell csinálni – vagy így kellene –, hogy azt mondta, hogy ezt úgy képzeljem el, vagy az legyen a szemléletem, hogy én most a Központi Jó-ból kivettem egy jó nagy adagot. De azt oda vissza kell tenni. És hogy ha majd alkalmam adódik – akár anyagilag, akár a pályámon vagyok olyan helyzetben –, hogy megengedhetem magamnak, hogy egy fiatalnak vagy valakinek ezt visszategyem, akkor tegyem, legyek szíves, vissza, és nem neki kell ezt ledolgozni, hanem… És ez a szakma, meg ez az ország is más lenne, ha ebből a Központi Jó-ból kivetteket mindenki visszatenné…
– És visszatettél már?
– Igyekszem, rakosgatom…”
Íme, a Köz(ponti) Jó. „(Sp)iróilag” persze. És ugye hogy ehhez nem kell kommentár? Legfeljebb egy kérdés maradt: Miért érintett ez meg ennyire? Hát, hogy tudatosítsam, újra: ezután még jobban ügyeljek arra, hogy mindent szépen, gondosan visszategyek…
Az ominózus beszélgetés itt látható.
