Nem digitális napló 17. rész – Észak-keleti tájakon: Miskolc, Záhony, Tokaj
Kedves Naplóm!
2023. január 12-én az Észak-Magyarországi Rendészeti Tehetségsegítő Tanács (ÉreTT) „Nem maradsz TANÁCStalanul!” címmel a Miskolci Rendvédelmi Technikumban szervezte meg szokásos szakmai napját, amelyre meghívást kaptam, mint előadó. Elárulom neked, hogy a rendelkezésre álló 40 percbe ugyan nem fértem bele, de talán sem a szervezők, sem az ötven fős közönség nem bánta, hogy néhány perccel tovább mondtam a magamét. Ezt szó szerint kell értened, ugyanis a rendészeti kommunikációról beszéltem, különös tekintettel annak taníthatóságára. Tudod, ha egyetlen rövid címben kellene megfogalmazni lassan harmincegyedik éves szakmai életem lényegét, ez lenne az.
Mondtam tehát, amit erről a témáról tudok, tapasztalok, gondolok. Érveltem amellett, miért éppen a kommunikációt kell minden rendészeti szervezetben dolgozó szakember felkészítésének fókuszába állítani. Felvázoltam, mi a célja az e körbe tartozó kompetenciák fejlesztésének. Sorra vettem, mit és hogyan kell(ene) tanítani, hogy ez a cél minél teljesebben megvalósítható legyen. Kifejtettem, hogy az elemzett jelenség – tudniillik a rendészeti kommunikáció oktatása – kapcsán mit jelent a differenciáltság. És elmondtam itt is, sokadszor, miért tartom kulcskérdésnek azt, hogy kik tanítják a kommunikációval foglalkozó tantárgyakat, és hogy a szükséges fejlesztést legfőképpen az ő kiválasztásukkal és képzésükkel kellene kezdeni.
Az első percekben néhány egyáltalán nem üres gesztus a szervezők felé, aztán csipetnyi nosztalgiával fűszerezett tantárgytörténet, egy kis humorral átszőtt meggyőzés, a közönség játékba hozatala, cserébe biztató és hálás tekintetek, bólogatás és mosolyok, régi kedves kollégák és új ismeretségek. A finom ebéd melletti baráti beszélgetés és egy következő alkalom ígérete – ezek fértek bele ebbe a pár órába, amit ott töltöttem. Nem éppen kevés, és nagyon kellemes.
Az eseményen a figyelem most is, mint mindig, a rendészeti pályára orientálás és a szakmai képzés ideje alatti tehetséggondozásra irányult. Az általam kifejtett téma mellett még a versenyzés pszichológiájáról hallhattunk érdekes és élvezetes előadást Fülöp Mártától – hiszen a verseny a tehetséges tanulók megmérettetésének kedvelt színtere. Nem mindegy azonban, hogy erre hogyan és kik készítik föl a fiatalokat. A rendezvényen egy új iskola, a Mátészalkai Szakképzési Centrum Budai Nagy Antal Technikum és Szakgimnáziuma is bemutatkozott, amely Nagykállóban működik, és most csatlakozott az ÉreTT-hez.
Meg kellett állapítanom, hogy a szervezés, hála Tóth Ilikének, ismét tökéletes, a vendéglátók szokásosan kedvesek, a rendészeti tehetségek támogatásának fejlesztése terén pedig a tennivalók még mindig számosak.
Ismersz, ezért biztosan nem lep meg, ha elárulom: a hivatalos program előtt és után nem tudtam ellenállni annak a lehetőségnek, hogy két kedves kollégát meglátogassak. Egyiküket, Nagy Ákost még jókor reggel tartottam föl kevéssé bokros teendői közben az irodájában, másikukhoz viszont volt szerencsém beosonni a délutáni órájára. Amit abban a bő félórában láttam-hallottam, az igazán kedvemre volt. Magyarázott, okosan, lelkesen, szenvedélyesen, felvéve a mai huszonéves rendőrtanoncok tempóját, buzdítva őket a közös gondolkodásra, akik nem is hagyták őt békén záporozó kérdéseikkel. A közúti ellenőrzés rejtelmeiben merültek el, én pedig abban az atmoszférában, amit Császár Böbe – mert róla van szó – teremtett maga körül. Felettébb büszke is voltam egykori szakdolgozómra.
De képzelheted, hogy ezzel még messze nem értek véget szakmai kalandjaim. Aznapra, sőt, még másnapra is jutott belőlük, mivel a környéken maradtam. Akinek országszerte vannak kedves tanítványai, lépten-nyomon találkozhat velük. Ez történt most is.
A megyei rendőr-főkapitányság sajtósaihoz tértem be egy órácskára. Stílszerűen leginkább azt mondhatnám: olyan gyorsan futkároztak ide-oda a gondolataink, hogy alig győztük közöttük vinni a szót. Szinte elröpült fölöttünk az idő, különösen, hogy négy különleges óra is ketyegett a falon. A barátságos kis iroda minden szeglete telis-teli van élettel. Lakói vidám fiúk, pedig már nem annyira fiatalok: igencsak tudják a szakma csínját-bínját, ezért azt is, mi kellene ahhoz, hogy a rendőrség tevékenysége és kommunikációja a köz számára érthetőbb legyen. Két alkalmi vendéglátóm egyikét, Dobi Tamást tanítványomnak mondhatom, másikukkal, Janasóczki Attilával most találkoztunk először, de olyan hamar megtaláltuk a közös hangot, mint ha ő is a tantermemből bújt volna elő. Hiába, kommunikációsok egymás között – nem csoda. Kár, hogy csak ennyi időcske jutott, de remélem, találkozunk még, s folytathatjuk a sok félbehagyott mondatot.
Másnap reggel Záhonyba indultam. Ráérősen, komótosan kocsikáztam a kanyargós utakon, nézegettem a vegetáló januári természetet, betűzgettem a kihalófélben lévő falvak furcsa hangzású neveit. Szomorú, szegényes, szürke vidék. Kérdezheted, mi dolgom lehet itt? A városi kapitányt, Illés Tamást mentem meglátogatni, aki szintén régi jó mesterem. Számolgattuk, mikor is végzett az egyetemen, s bizony idén már hetedik éve lesz. Persze hogy ő is szakdolgozóm volt. Mi másról is írhatott volna, mint a kommunikáció szerepéről a vezetői munkában? Emlékszem, mennyire sugárzott sorai közül az emberség, az egyenes, nyílt, tiszta működésbe vetett hite. Egyszer már meglátogattam őt, akkor még a megyei főkapitányágon dolgozott. Két éve kínálták meg ezzel a kapitányi beosztással, s gondolta, mi baja lehet, kipróbálja, milyen az ország legkeletibb csücskében fekvő határvárosban száznéhány kolléga munkáját irányítani. Elvállalta, és ahogy hallgattam beszámolóját a dolgos mindennapokról, nem bánta meg. Azt hiszem, jól jártak vele a munkatársai is. Mert neki nem beosztottjai vannak. S ha mint „elöljáró” az övéihez képest elöl jár valamiben, az az emberi tartás, a példamutatás és a szakmai minőség. Nagyon élveztem a kétórás világmegváltásunkat, a kis idegenvezetést, amely során betekintést engedett ennek az alapvetően nyugalmas városkának a péntek délelőttjébe. Nem mintha izgultam volna, mégis jó volt látni Tamás vezetéssel kapcsolatos elméleti eszmefuttatásának élő valóságát, érezni kicsit a műhelyszagot, és közben megerősödni abban a hitemben, hogy igen, így is lehet.
Kedves Naplóm! Még hátravan a slusszpoén. Záhonyból visszafelé betértem unokahúgomért abba a Tokaji Ferenc Gimnáziumba, ahol több mint öt évvel ezelőtt, 2017. november 27-én az ÉreTT rendezvényén szintén előadhattam. Akkor ezt írtam az intézményről és igazgatójáról: „Az ebédszünetben a jó házigazda büszkeségével vezet körbe minket az iskolájában, s én bevallom, ekkor már dupla kíváncsisággal nézek be minden zugba. Legjobban a rajzterem tetszik. Kis unokahúgomnak kémkedek, aki a szomszédos Tarcalon lakik. Ugyanis előző nap kérdezte, hova megyek dolgozni. Mondom neki, hova, mire ő: »Tényleg? Lehet, hogy abba a gimnáziumba fogok menni továbbtanulni.« Igaz, hogy ez csak négy hosszú év múlva esedékes, de hátha addig nem változik ez a TFG, azaz Tokaji Ferenc Gimnázium.” Nos, ha hiszed, ha nem, nem változott. Molnárné Tóth Erika igazgató maradt, kishúgomat felvették, és nagyon jól érzi itt magát. Ennyit a véletlenekről, megint.
Az épületbe most nem megyek be, megvárom kint a gyereket. Lazításként beülünk a Tokaji Kávépörkölő Manufaktúra és Kávéház egy csendes szegletébe. A hűvöskés téli délutánban jólesik a forró csokoládé. Mindkettőnknek tetszik a megfogható-olvasható verseskötet az asztal alatti kis polcon, a néhány megvásárolható festmény a falakon, a csendes vendégjárás, a frissen pörkölt kávé illata, a fülesfotel, szóval az egész hangulat.
Az ÉReTT öt évvel ezelőtt még csak 2,5 éves lévén nem lehetett teljesen érett. Ám azóta egyre inkább rászolgál nevének átvitt jelentésére is. Az előző vendégszereplésem kapcsán írt blogomban megállapítottam, hogy „minden ilyen rendezvénnyel, minden tanulóval, aki az ő közvetlen vagy közvetett segítségükkel jut helyzetbe, érik. Kívánom, hogy az eddigi öt megye és sok tagintézmény mellé sokan csatlakozzanak és kövessék a példájukat!”
Látod? A jó kívánság bejött! És nagyon örülök, hogy fejlődésüket és bővülésüket láthatom. Légy kedves, szurkolj nekik, hogy folytathassák! És nekem is, hogy legyen még sok hasonló találkozásra alkalom…
