Szokatlanul szép eszközökkel az erőszak ellen

Szokatlanul szép eszközökkel az erőszak ellen

Nem kifejezetten szeretem a reklámokat, pláne nem az óriásplakátokat. Nem akarom hosszasan kifejteni, miért. Elég annyi – és a mostani téma szempontjából jelentősége lesz a jelzőnek –, hogy a reklámok zöme a mai világban kifejezetten erőszakos. Sok van belőlük, lépten-nyomon beléjük botlik az ember, egyszerűen nem kerülheti el őket, így szükségszerűen a hatásukat sem. Ráadásul működési mechanizmusuk az alkalmazott (reklám)pszichológia soha eddig nem látott, kifinomult, a hozzá nem értő számára teljességgel átláthatatlan, tökélyre fejlesztett arzenálján alapul. A befolyásolásnak sokszor a legkevésbé sem etikus, tudniillik a propagandisztikus útját választják, amivel sohasem tudtam azonosulni.

Fentiekből következik, hogy e műfajt és manipulációs módszereit se gyakran tűztem tollamra. Reklám- és politikai propagandával egyszer-egyszer foglalkoztam, nyilván erősen kritikusan, de a húsz évvel ezelőtti írásaimban kifejtett véleményemet ma is vállalom. Ám elég volt belőlük annyi. Most is csak azért teszek kivételt, mert amiről beszélünk, az nagyon jó és fontos ügy, és szeretnék neki – hangozzék ez bármilyen ellentmondásosan is – reklámot csinálni. A reklám szónak abban az értelmében, amiben hiszek, mármint hogy az az információterjesztés, a népszerűsítés és a tiszta meggyőzés eszközeként is alkalmazható. És kivételt teszek azért is, mert többszörösen elfogult vagyok. Egyrészt a téma, másrészt az ötletgazda iránt.

A gyengékkel, kiszolgáltatottakkal szembeni erőszak minden formája irritál. Régóta és sokan tesznek ellene a világban és itthon is, kampányszerűen is, de ritkán sikerül ezt úgy, hogy az egyszerre hatékony és erőszakmentes is legyen. És ráadásul még esztétikus is. Bevett eleme az erőszak ellen buzdító üzeneteknek a bántalmazott ember képe, riadalma, fájdalma, az áldozati szerep ábrázolása. A vizuális elemek persze sokszor utalnak az elkövetőkre, azok eszközeire, a körülményekre, a környezetre és – többnyire a jogi – következményekre is. Közben nyilván a megelőzés üzenetét részesítik előnyben a kreatív alkotók. Ezek az irányok és tartalmi elemek adják magukat. De a leglényegesebb kérdés mindig a hogyan. Vagyis a látvány, a stílus, a szöveg, a modalitás. A jelenség súlyos és durva, szó nélkül hagyni ma már nem lehet, de beszélni róla és főleg megelőzni mégsem ugyanabban a kommunikációs regiszterben – vagyis durván, erőszakosan – kellene, mint amelyben maga a kifogásolt cselekedet mozog.

Kedvencem a témában egy olasz kisfilm, amelyben a kérdésről fiúgyerekeket interjúvolnak – sajátosan. A dramaturgia egyszerű, mégis fordulatos és meglepő, a szereplők tündériek, mégsem lesz belőle cukiskodás. Az üzenet átlátható, érthető és hatásos. Az egész gyönyörű. Nem véletlenül jutott eszembe. Újra, sokadszorra megnézve is meghatott.

Nos, így voltam azokkal a plakátokkal is, amelyeket most a Zuglói Közbiztonsági non-profit Kft. helyezett el kerületi közintézményekben, üzletekben és 29 kerületi trolimegállóban. Még tavaly ősszel beszélt a tervekről Adler Katalin, a ZKNP prevenciós koordinátora. Karácsony előtt már készen voltak a plakátok, és elsők között láthattam őket, még bizalmasan. Már az ötletet is nagyon jónak tartottam, de a megvalósulás is csodálatos lett. Az is, ami végeredményként született, de az is, ahogyan a projekt összejött. Mert a műhelytitkok elárulták, hogy azért nem egészen egyszerű egy ilyen folyamatot a gondolattól a plakátok kihelyezéséig végigvinni. Szerencsére azonban Kata sem ismer lehetetlent, Szil Péter pszichoterapeuta és Kuszing Gábor pszichológus személyében pedig két remek alkotótársat is talált.

Összesen hat plakát készült. Mivel sorozat, a dizájnjuk, arculatuk és az üzenetük ugyanaz. Ami más, az a szereplők és az általuk megfogalmazott konkrét gondolat. Két színész (Scherer Péter és Czető Roland), két sportoló (Berki Krisztián és Rubin Olivér), egy – megjegyzem, kerületi – rendőr (Sivadó János) és egy vlogger (Szécsényi András, alias Szecsó) adta arcát, nevét és gondolatát az ügyhöz. Természetesen mind férfiak. Ami persze egyáltalán nem annyira természetes, vagy mondjuk inkább úgy: nem szokványos. De éppen ez a lényeg, ahogy Adler Kata is elmondta: „Kampányunkkal szeretnénk megtörni azt a gyakorlatot, hogy nők üzenjenek nőtársaiknak, illetve hogy kizárólag nőknek adjunk tanácsot, mit tegyenek erőszak esetén. […]  A plakátokon olyan férfiak jelennek meg, akik példamutató módon kiállnak a családon belüli és párkapcsolati erőszak minden formája ellen, és férfitársaikat is hasonló fellépésre biztatják saját környezetükben.”

És ez az, ami egyedi, ez a legfontosabb üzenet. Itt cseng össze bennem az olasz kisfilm és ez a plakátsorozat.

A plakátok fő verbális üzenete magának a kampánynak a címe: Erősebb NEM a családon belüli erőszak ellen. Illetve mindegyiken egy „Ha férfi vagy…” kezdetű, idézőjelek közé tett mondat szerepel. A mondatok befejezése az aktuális szereplő identitásához, foglalkozásához illeszkedik. És bár felszólító módú, de kivétel nélkül pozitív tartalmú igéket, szókapcsolatokat és kifejezéseket használnak: szolgálj, védj; a lájkokra hajts; törekedj az összjátékra; ne keverd össze az erőt az erőszakkal; figyelj rá, milyen hangon beszélsz; ne otthon akarj nyerni. A mélykék háttérből jól kiemelkedő fehér és zöld betűk üdék, egyszerűek. A képen szereplők testtartásában, öltözékében nincs semmi hivalkodó kényszeredettség, a szemlélő nem mosolygós-sármos férfiarcokat lát, hanem komoly és határozott tekinteteket. Főleg férfitársaiknak üzennek valami ilyesmit: Az erőteljes állásfoglalás az erőszak ellen, az egyértelmű kiállás a békésebb családi élet és kapcsolatok mellett – szerintünk ez az, ami igazán férfias. Szerintem is.

Nagyon örülök ennek a kezdeményezésnek, de olyan jó lenne, ha nem állna meg a kerület határain… Minimum a fővárosban, de vidéken is szívesen látnám ezeket a plakátokat! Nem költőinek szánom a kérdést: Lehetne tenni ennek érdekében valamit?

A kampányról a ZKNP honlapja, illetve a ZGLMÉDIA is hírt adott.