Digitális vendégnaplók 19.
A digitális naplóírás, úgy látszik, ragadós. Jó, bevallom, volt ebben némi szándékos ragasztás… Ahogy teltek a hetek, néhány kedves tanár kollégával beszélgettünk arról, ők hogyan küzdenek-barátkoznak a helyzettel. Van, akitől biztatást, mástól technikai segítséget, inspirációt kaptam, míg mások hozzám fordultak tanácsért. Bárhogyan van is, kezdett összejönni annyi muníció, hogy arra gondoltam, ezekből a beszélgetésekből is kikerekedhet egy kisebb-nagyobb gyűjtemény. Hogy meddig folytatódik, azt az ilyesmiről sose lehet tudni. Mint ahogy azt se, meddig tart a digitális oktatás. Ezért elhatároztam, hogy útjára indítok egy vendégnapló-sorozatot.
Kommentár egy kommentár(gyűjtemény) elé
2021. március 20-ára datálódik az az esemény, amelyik annyira megdobogtatta a szívemet, hogy különös címadásra ragadtatta blogger énemet. Az online boldogság-tréning csak félnapos volt, mégis egy egész kurzussal felért.
Napra pontosan fél, másfél, két és három évvel azelőtt tartott közös találkozót az a tizenkét mesterhallgató, akikből ez a szabadon, az egyetemi évek végeztével is szívesen találkozó kis csapat összeállt. Mi tudjuk, hogy egyáltalán semmi költői túlzás nincs abban, hogy boldogság minden perc, amit együtt tölthetünk, és ez nekünk elég. De hogy az olvasó is megneszelhessen belőle valamit, én bizony megírtam, hogyan esett az eset. Aztán pedig egyiküknek, Srágli Izabellának segédszerkesztői megbízatást adtam, hogy ha volna kedve, gyűjtse össze a kis kompánia arra hajlandóságot mutató tagjainak e boldogság-tréning nyomán papírra kívánkozó érzéseit és gondolatait. Mert reméltem, hogy egyikből is, másikból is szép számmal van nekik.
Volt kedve, és bár nem gyorsan, három hét alatt, de a redaktori munka elvégeztetett. Hogy lelte-e benne örömét, azt nem tudom, de alig várom, hogy kiderüljön. Az írás kis ideig itt parkolt a postafiókomban, de szokásosan csak ennek a szövegnek a megírása után olvastam el.
Mindig izgalmas játék, hogy ki hogyan látja ugyanazt a „filmet”. Ez esetben mégis azért különlegesen az, mert ezt négy éve együtt rendezzük és játsszuk. És hiszem, hogy filmünk forog tovább és tovább…
Karmazsinné dr. Srágli Izabella: A boldogság napján boldognak lenni az online térben
Vannak napok, amiket az ember jobban vár, mint a többit. Ilyenek általában az ünnepnapok. Az ember ünneplőbe öltözteti a szívét, lelkét, feldíszíti, hangulatossá varázsolja a környezetét. Mint gyermekként az ünnepeket, olyan izgatottsággal vártam én is egy jeles napot. Egy napot, amikor olyan emberekkel tölthettem együtt az időt, akikre felnézek, tisztelem és becsülöm őket, mind emberileg, mind pedig szakmailag. Március 20-ra, mint kiderült, a boldogság világnapjára nem hiába készültem gyermeki izgatottsággal. Igaz, a hangulatot nem a feldíszített fenyőfa vagy tojásfa biztosította, hanem a kiváló Café, méghozzá az online térben elfogyasztva, amely a visszajelzések szerint, mint mindig, most is feltöltött minket energiával.
Hogy mi is történt aznap? Lássuk a kommentárokat!
***
Online (osztály)találkozó
Hideg zuhanyként érte a hazai pedagógus- és tanulótársadalmat az oktatási intézmények egymást követő bezárása, majd a különböző kormányrendeletek miatt a teljes oktatás virtuális osztálytermekbe, kabinetekbe történő áthelyezése. Többnyire az első tapasztalat – nem a pedagógus beszél belőlem – a jól érzékelhető tanácstalanság, a felkészülést segítő intézkedések hiánya volt. Az új oktatási feltételek alapvetően más pedagógiai módszereket és más türelmi fokozatokat igényelnek mindenkitől. Az internet-hozzáférés, az oktatáshoz-tanuláshoz szükséges eszközök megfelelősége is igen komoly kihívás elé állította a résztvevőket. Minden eddigi kompetencia, amely valamiféle értéket képviselt, elkezdte értelmét veszteni, és nem tűnt más kiút, mint az új helyzethez való gyors, hatékony alkalmazkodás.
Ebben a státusban ért minket a mi nagyon szeretett, tisztelt és azt hiszem nyugodtan mondhatom, örök Katanárnőnk megkeresése, hogy mit szólnánk ahhoz, hogy ha a szokásos MSZE találkozónkat is a virtuális térben tartanánk meg. Ilyenkor csak egy valami jut az ember eszébe: Ezt miért is nem én találtam ki? Kedves Iza, persze ez itt csak a vicc helye volt, hiszen tudom, hogy az ötlet tőled származott! De Kata ráharapott, és mindannyian nagyon örültünk neki, hogy ha másképp nem, legalább így találkozhatunk, láthatjuk egymást.
Személy szerint tartottam tőle egy kicsit, hiszen már vettem részt online értekezleten, szakmai konferencián, de az nem ilyen. Ott napirendi pontok vannak, meghatározott téma, fegyelem. De egy baráti összejövetelnek – még ha van is karmestere – milyen lesz a menete? Szóval sok-sok gondolat forgott a fejünkben itthon is. Találgattuk, hogy vajon ki mennyit mer majd magából megmutatni, mert ilyenkor akarva-akaratlanul is beleláthatunk mások privát világába is.
Ezek az aggodalmak gyakorlatilag mind tovaszálltak, mihelyt bekapcsolódtunk a virtuális térbe. Olyan volt, mintha nem is képernyőn keresztül beszélgetnénk. Na és hogy teljes legyen a kép, az ebek, bár bele nem ugattak, de át-átszaladtak a háttérben a nappalin vagy az udvaron, mintha csak ezzel is támogatni akarták volna azt a bizonyos személyes jelleget. És mint oly sokszor, most is nagyon könnyen ment minden, a témák csak úgy jöttek, szaladt az idő. Persze ilyenkor a szakmázás sem maradhat el, ezt le se tagadhatjuk. Száz szónak is egy a vége, nagyon jó volt látni mindenkit, mindig pozitív feltöltődést kapunk egymástól. Köszönöm/köszönjük, hogy e csapat tagjai lehetünk. (H. K. & H. P.)
***
Reflexió egy szép napra
Ahogy így visszaemlékszem, egy gyönyörű tavaszi nap volt. Halkan susogtak a fák, ébredezett a természet, a horgászbotjaim mocorogtak a tartójukban.
Azután pedig bekapcsoltam a gépet. Felsejlett a monitor, és megtörtént a csoda. Hirtelen, mint egy filmben, abban az egyetemi tanteremben találtam magam, ahol három éve történt a csoda, körbevéve régi ismerősökkel. A tavaszi természet hirtelen eltűnt, és magába szívott a Déjá Vu. Egyszerűen ugyanazt az energiával átszőtt érzést éltem át, amit utoljára ugyanebben a körben az alma materben. Valahogy hihetetlenül gyorsan pörgött az a nap. Felszabadító és motiváló erők dolgoztak. Mintegy közös erőtérbe sűrűsödtünk, és csak MI voltunk az éterben. Köszönöm Nektek ezt a felejthetetlen napot! Feltöltötte az akkumulátoraimat. Hogy ez flow élmény volt-e? Igen, a javából. Hiába a virtuális tér, az energia így is átáramlik. Ezekben az időkben pedig a feltöltés egyenlő az élettel, nem a vegetatív, hanem az igazi élettel. Köszönöm mindenkinek, hogy ezt így átélhettem, és nagyon bízom benne, hogy rövid időn belül ezt megismételjük. Nem kell ehhez karanténhelyzet, csak közös gondolkodás és közös akarat, na és persze egy atomdetonátor, aki beindítja a láncreakciót, akit Katának hívnak… (T. Zs.)
***
Kedves Katanapló!
Hát itt vagyok, nekilátok életem első blogbejegyzésének. Felkérésre, igaz, de nem kényszerből, és annál nagyobb örömmel teszem. Örömmel, nemcsak tanárnőnk kedvében járva, hanem a kis „utógondozott” csapatunkért is egyben. Bevallom, minden egyes blog, amit elkészítésüket követően tanárnőnk mindig utánam küldött, rádöbbentett arra a sokszínűségre és a világban történő tájékozottságra, amit aztán a mondatok egymásutániságában, fogalmazási csűr-csavarokkal papírra vetett. Az egyes részekbe nem lehet csak úgy beleolvasni, hiszen annak semmi értelme nem lenne, meg igazán nem is értené az olvasó. Csak egyben, teljes egészében jön ki a lényeg, ahogy egy ember megismerésekor, sok találkozás után rajzolódik ki a személyiség, hogy ki is valójában az, aki velünk szemben ül, és van úgy, hogy ez is kevés. Pár találkozás (ami persze az alapokat is képezi, de inkább csak benyomásokat ad) nem elég, még ha viszonylag rendszeres is.
A mi kapcsolatunk azonban már ezen túl van, állandó lett, minden értelemben, sajnos legutóbb csak online, de ez már majdnem a normális manapság. Tavaly még húztunk egy lapot a 21-re, most azonban ez már nem ment. Pedig milyen örömmel és kíváncsisággal járnak ezek a találkozók, főleg, ha még egy moderált program is társul hozzá, nem engedve elfeledni az egyetemi éveket. Nem sokan vannak ám így! Nagyon keveseknek adatik meg az ilyen törődés, és ráadásul minden színjátéktól mentesen. Mert hiszen másképp nincs is értelme, csak tiszta vízzel, tiszta pohárban és tiszta beszéddel.
Nem tudom, hogy van ez, de akik a rendvédelemben dolgoznak, tényleg egy nyelvet beszélnek, hát ha még azt tanítják is nekünk! Mi tud ebből kikerekedni? Hát mi, így együtt, a magunk sokféleségével, sokhelyűségével. Persze, biztos jobb lenne többször találkozni, beszélni, megnyílni, hol mi van, de ez még így is nagy siker, szinte évente mindig ugyanakkor. Különösen szeretem a valóságot visszaadó beszélgetéseket, hogy mindannyian lássuk egyszerre, mennyi tennivalónk is van még, együtt és nem egyenként.
Úgy gondolom, Katanárnőnk digitális naplójában nagy érzékkel, néha rejtve, de rávilágít ezekre a feladatainkra, mert az a két év, amit együtt töltöttünk, nem volt erre elég. Remélem, kicsit kiválasztottak is vagyunk, mert az erő mindig az összefogásban rejlik! (M. G.)
***
Lélekszerviz
Pandémia: egy szörnyeteg, mely átvette az irányítást az életünk felett. Veszteség, félelem, bezártság, düh, tehetetlenség, bizonytalanság. Mennyi tünet, lelki megrázkódtatás, mely külön-külön is fájdalmas, de ily halmazban szinte elviselhetetlen. Mégis tudjuk, hogy mennünk kell tovább, hiszen erőt kell adnunk az arra éhezőknek, biztatnunk az elesetteket, vigasztalnunk, aki gyászol.
Ebben a kétségekkel teli időszakban felüdülés régen látott barátokkal, iskolatársakkal felidézni a kellemes közelmúltat, látni a több barázdával terhes, de bizakodó mosolyukat, elszánt erőfeszítésüket, hogy élhetőbbé tegyék a mindennapokat. Online találkozónk sokat jelentett mindannyiunknak, és hihetetlen boldogsággal tölt el, hogy D. kisbabája teszi a dolgát, elégedetten mosolyog, I. az élet legszebb időszakát élheti át a babavárás örömével, míg a többiek is próbálják mindennapi megfeszített munkájuk mellett megtalálni családjuk körében a kiegyensúlyozott, örömteli pillanatokat.
S ha szavalni kell, hát rajta, ha prózát olvasunk fel, remek! Ha kreatív költészettel rukkolunk elő, meglepetten ujjongunk. De szép!!!
Kesergés, kiégés nem lehet. Az együtt töltött idő – ha csak képernyőn keresztül is – ráébreszt, hogy másképp kell állnunk az adott helyzethez. Kétség esetén a hiba a saját készülékünkben keresendő, mely javításra szorul. Hát kérem szépen, ebben is segít a kapcsolattartás, a jó szó. Mondhatni, szervizeltük a lelkünket. Garanciavállalásról szó sincs, de az időszakos felülvizsgálat kötelező!
Ez a kis bejegyzés a Mesterek 2021. március 20-i lelki szervizeléséhez készült. (G. M.)
***
DinamiKata
„Na ezt is letudtuk.” Ez az a mondat, amivel a szombati virtuális együttlét egyáltalán nem jellemezhető. Sokkal inkább a „Csak összejött.” és a „Nem is akárhogy!” szlogenekkel írható le a néhány nappal ezelőtti élmény, melynek – és azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül – még mindig a hatása alatt vagyok, ha rágondolok.
Sok jó ember kis helyen is elfér? A fenét! Nekik hely sem kell hozzá! Mindannyiunk meglepetésére sikerült ugyanis legalább olyan színvonalon ez az online találka, mintha személyes lett volna. A közös érdeklődést, a hasonló értékrendet, az egymás társaságára vágyást a személyes találkozó megvalósíthatatlansága nem hogy nem írta felül, hanem egyenesen még különlegesebbé tette!
Történt ez ismét számos összecsengő „véletlennel”, ami továbbra is azt sugallja: egymás közt – legyen az bárhol – jó helyen vagyunk. Pláne, ha rendszeres időközönként DinamiKata terelget össze bennünket. (P. D.)
***
Egy biztos pont
Alig egy éve még elképzelhetetlen volt számunkra, hogy az online tér lesz a mindennapjaink közös platformja. Ugyan tartottuk egymással a kapcsolatot a modern technika eszközeinek segítségével, de sosem gondoltuk volna, hogy ez az üzenetváltásoknál, rövidke megbeszéléseknél többre hivatott. Izgatottan, ámde tele kérdéssel vártuk az első online egész napos összejövetelünket. Biztos, hogy ugyanúgy tudunk együttműködni, mint személyesen? Biztos, hogy létrejön ugyanaz a hangulat? Vajon tudjuk-e jól kezelni a programot? Egy biztos pont volt: Kata. Benne bíztunk, és tudtuk, hogy ha valaki, akkor ő megteremti azt a teret, amiben mi mindannyian működni tudunk.
Előző este még egy próba, hogy tudunk-e csatlakozni, reggeli izgatottság, és eljött az idő… számítógép bekapcsol, kamera működik, egy, kettő, három, hajrá…
Meglepetés. Mintha ott folytatnák, ahol Erdőtarcsán abbamaradt. Baráti csevej, ismerős, mosolygós arcok, lassan mindenki itt van. De jó látni őket! Mindenki beszámol, jó hallani és megosztani is az elmúlt időszak történéseit. Örömmel konstatáljuk, hogy igen, ez működik. Téma témát vált, és a csapat ugyanolyan aktív, elfogadó, támogató, mintha egymás mellett ülnénk a körben.
Mindeközben tanulunk. Tanulunk magunkról, a másikról, a világról, és nem mellesleg az online térben való létezésről. Hogy egy konferenciabeszélgetés során lehetőség van jelentkezni?! Meglepő fordulatok sora jellemezte a napunkat. Egy biztos, ha jó időben, a megfelelő emberekkel vagy – és nem kell, hogy fizikailag ugyanott legyetek –, a siker garantált.
Hogy mit adott nekünk az a nap? Feltöltődést, megerősítést, reményt, és nem utolsósorban… boldogságot. De mi mást is vár az ember egy boldogság napi szeretet-tréningtől? (K. CS. & K. S. I.)
