Vendégoldal – Digitális vendégnaplók 13.
A digitális naplóírás, úgy látszik, ragadós. Jó, bevallom, volt ebben némi szándékos ragasztás… Ahogy teltek a hetek, néhány kedves tanár kollégával beszélgettünk arról, ők hogyan küzdenek-barátkoznak a helyzettel. Van, akitől biztatást, mástól technikai segítséget, inspirációt kaptam, míg mások hozzám fordultak tanácsért. Bárhogyan van is, kezdett összejönni annyi muníció, hogy arra gondoltam, ezekből a beszélgetésekből is kikerekedhet egy kisebb-nagyobb gyűjtemény. Hogy meddig folytatódik, azt az ilyesmiről sose lehet tudni. Mint ahogy azt se, meddig tart a digitális oktatás. Ezért elhatároztam, hogy útjára indítok egy vendégnapló-sorozatot.
Maradandó élmény és pedagógia
Cieleszky Pétert 2015. április 13-án ismertem meg. Azért tudom ennyire pontosan, mert onnantól – és azt hiszem, ezt az ő nevében is mondhatom – mindkettőnk életében nagyon fontos öt nap következett. Az apropót úgy hívják: élménypedagógia. Nehéz, mély, de gyönyörűséges önmagunk keresése volt ez, feladatról feladatra, óráról órára, napról napra. Peti volt az első csoporttárs, akivel a hétfő reggeli érkezéskor találkoztam. Mosolyogtunk, kíváncsian fürkészve, de bizalommal fordultunk egymás felé, és adtuk át magunkat a közös tanulásnak. Akinek ez kevéssé érthető, annak egyrészt ajánlom elolvasni ezt: Élmény és pedagógia. Másrészt meg… Nincs másrészt. Ez az egész valóban csak saját élmény alapján érthető.
Amiért ez az emlék nagyon is idetartozik, az az, hogy akivel az ember egy ilyen intenzív élményen megy át, azzal olyan szövetséget köt, amely tartósan, kimondatlanul és láthatatlanul is fennmarad. Pláne ha még ezek után egyikük a másikának mesterhallgatója is lesz. Esetünkben éppen ez történt.
2017 őszén Petivel az egyetemi büfében futottunk össze, és három percen belül nemcsak az volt egyértelmű, hogy hozzám veszi fel a nagyon élmény-dús mesterhármas tréningsorozatot, de hamarosan az is, hogy nálam írja majd a diplomamunkáját. És lőn. Ez se volt elég neki (na jó, nekem se). Még meg se száradt dolgozatán a tinta, ugyanazzal a tollal már a doktori iskolába szóló jelentkezési lapját töltöttük. Igen, jól sejti a kedves olvasó: témavezetőjének választott. Fel is vették, és azóta lassan már a második évet töltjük szüntelen és kölcsönös inspirációban, hol magas röptű filozofálások, hol harsány röhögések közepette.
Néhányan azt mondják, nehéz ember. Hát, nem tudom, én ezt valamiért nem érzékelem. Bár szent igaz, aki KötKatival akarna kötekedni, az nem az én emberem. Petinek eszébe se jut. Szelíden és észrevétlenül vezetgetem a doktori tanulmányok és kutatások útvesztőiben, biztatom, ösztönzöm, amikor épp az kell neki, és nagyon megtisztelő, hogy rám bízza és hagyja magát. Persze közben kényesen ügyelek arra, hogy meghagyjak neki minden autonómiát, amit ugyanannyira igényel, mint én. Hiszem, hogy eljön az az idő is, amikor együtt taníthatunk.
Addig is gondoltam, meglesem, mit művel élete első online tanóráján. Két hete hívott, hogy kapott egy lehetőséget, és én tanárnője jogán egészen egyszerűen meghívattam magam a 2021. február 18-i online előadására. Az óratartást lehetővé tevő professzornak se volt kifogása ellene/m, így hát fogtam a kis hospitálási füzetem, beültem a digitális tanterembe a 140 nappalis hallgató közé, és füleltem, mit ad elő és hogyan Peti.
Nem okozott sem csalódást, sem meglepetést. Büszke voltam rá, hogy az enyéim közt tudhatom. Az óra után rapid elemzés-értékelés következett (amúgy ez az ő szakmája, de most fordult a kocka hirtelen), majd a kérdés, amellyel biztosra mentem: Peti, ugye megírnád ezt a napot a Digitális vendégnaplómba? Na ná, hogy igen!
Cieleszky Péter: Ez jó mulatság…
Az első online órám, amit nem hallgatóként töltöttem el. Közhelyszerűen azt mondanám: „ez jó mulatság, férfimunka volt”. De csak ismeretleneknek, hogy elkerüljem a magyarázkodást. Mert nem éreztem jó mulatságnak, legalábbis nem ez a megfelelő kifejezés arra, amit utána éreztem… És a hiúságomat sem szeretném legyezgetni. Láttam, hogy az egyes ember mit kezd a terheivel. Én valaha volt kisfiúként még ma is felismerem a minden fiúgyermekben megbúvó megmentőt, a hőst, a katonát… Valahol ez megmaradt bennünk, felnőtt gyermekekben. Én ilyen gondolatokkal készülök mindig az életemben, hogy átsegítsem magam a nehézségeken. És voltak, amelyekhez kellettek is. De talán ez a helyzet azokhoz nem hasonlítható.
Viszont én minden nap, ahogy az óra közelített, egyre gyengébbnek és tudatlanabbnak éreztem magam. Vártam, hogy elég mélyre kerüljek ahhoz, hogy meg akarjam menteni magam. Nem szeretem már ezt az érzést, esetenként játszmázásnak érzem – magammal. A fenébe is, csak egy online óráról van szó… csak arról.
Hozzáteszem, az életemben a kisebb terheket mindig rosszabbul viseltem, mint a nagyobb, sorsformáló illúzióval érkezőket. Valahogy az utóbbi esetében mindig automatára kapcsolok, és az arányokat sem vétem el oly gyakran. De itt valósággal aggódtam. Komolyan kellett magam vennem, mert érthetetlen módon a kezdeti egészséges félelmemet szorongás váltotta fel.
De nevessetek csak. Nekem is azt kell, ha visszatekintek. Ilyen távlatok hogyan kerülhetnek egymás mellé bennem? Világmegváltó gondolatok és küzdelmek egy online tanórára történő felkészüléshez? Lehet, hogy ezt a lapot ki kellene tépnem. Ennyire azért ne lássanak belém.
Nyilván nem az rémített meg, hogy tapasztalt és nálam kiválóbb oktatók beszámolóit hallgatom bő egy éve, és sokszor rajtuk is látom a feszítő küzdelmet, a nehézségeket. Mesélik, hogy állnak egy üres teremben, és mélyen legbelül azt kívánják, bárcsak az informatikus maradna bent kicsit tovább. De végül egyedül maradnak, és a távolba révedve próbálják megtölteni a kongó ürességet hanggal, a teret élettel.
Alapvetően nem ezek a beszámolók aggasztottak, vagy lehet, hogy már megszoktam őket. Mindenesetre erre valahogy fel voltam készülve. De az váratlanul ért, hogy volt egy valaki, akinek meséltem a félelmeimről, és Ő nem elhessegetni akarta azokat. Mondjuk ezekkel a szavakkal: Peti, hiszen tudjuk, megoldod… mint mindig. Majdnem mindent…
De nem ezt kaptam. Azt mondta, megért engem, megerősítette, hogy a félelmem valós. Ez bizony valódi kihívás, erre fel kell készülni. Felajánlotta, hogy beszéljünk erről, és tud segíteni. Hiszen ez a szakmája. Őt – velem ellentétben – ezzel nem lehet megijeszteni. Azt hiszem, miközben beszéltünk erről, igazán akkor értettem meg, hogy ezt most nem fogom tudni megoldani rutinból… És nem volt, csak pár napom hátra. Mégsem tudtam meghallgatni.
Persze én vállaltam az első online tanórámat, és örömmel vállaltam. Mert szerettem a témát, és nagyon jó volt felkészülni, olvasni, és beleolvadni a múltból a jelen felé vezető információs sztráda csomópontjaiba. Felvillanyoz, hogy mindezt át is adhatom. Vagy ebből valamit. És annyi órát tartottam már. Volt köztük jó és csapnivalóan rossz is, volt egészen újszerű és persze túl személyes okból félreértett is. De valahogy az elmúlt években mindig bátrabban léptem oda. Most pedig, mintha teljesen új dolgot kellene csináljak. És lehet, hogy azt is kellett volna. Csak nem voltam rá felkészülve. Pedig szántam rá időt. Eleget.
Ha volt is bennem bármi bátorság, az az volt, hogy igent mondtam. Hogy vállaltam, bármi legyen is. Milyen könnyű így vállalni, igaz? Engedtem, hogy hibázzak. És persze azt hittem, hogy ezzel irányítom is az eseményeket.
Azután jöttek a várhatóan váratlan körülmények. Ez nem az én szobám, ez nem az én gépem. Nem ismerem. Hol a gomb? Hogyan is kell kitenni vagy megosztani? Most ez Teams, vagy mi a mennykő? Nálam máshogy jön be. Látjátok? Jó. Én nem, de nem baj – mondja a professzor, aki ott ül nyugodtan, és teret ad. Végig fog hallgatni. Pazar. Hiszen te tudod – mosolyog – ppt nélkül is, mondd hát nekik, amit mondani szeretnél, ők nem tudják… Tudnék most káromkodni, de elsősök. Példamutatás. Fegyelem.
Valahogy mégis segít a lélekjelenlét, megvan, látják jól… de én csak kicsiben. Nagyon kicsiben látom. Most múltam negyvenhat. Néha kellene szemüveg közelre, hónapok óta ezen gondolkodom. Most, most már biztos, hogy fog kelleni. De miért nem hagytam meg a tizenhatost a tizennégyes helyett? Vagy legalább kék alapon ütne el a betű jobban. Annyi ilyet csináltam, profi vagyok, ha álmomból felkeltenek, akkor is tudom… mármint azt, hogyan kellett volna csinálni. Idézeteim vannak, Concha megérdemli, Weber is, Arisztotelészről nem is beszélve. Istenem, ez így nem lesz jó – és ezek még csak az első másodpercek voltak.
Bemutatkozol, nincs egy arc sem. Száz felett a full screen sem segít, meg a galéria-mód sem. De legalább egy szemináriumot ajánlott volna, interaktivitás a frontális helyett… Na mindegy. Közben belekezdtem. Először érzem, hogy a tudás hatalom. Pár perc, és elhomályosítja a félelmet, és feledteti a szorongást – talán csak időlegesen, de azzal is nyerek valamit. Még a végén belejövök… persze nem szabadít fel, mint ahogy szokott, de ez most lehet, túlzó elvárás lenne.
És így telt végig. Magamra figyeltem, én voltam jelen, bezárkóztam, hogy ne hibázzak, miközben épp a bezárkózás a hiba. Logikai láncokat fűztem, gondolatokat és szavakat egymásba, több hónapnyi fáradtság nyomát igyekeztem elfedni. Néha okoskodóan, de talán nem kioktatóan, arra azért vigyázva. Tisztelem a hallgatóságot – bárkiről legyen is szó. Néha beleriadtam saját mondataimba, nem vitt magával az évfolyam, amit megtett volna, ha jelen van. Pedig jelen voltak, csak másképp. Nem rajtuk múlik, azt hiszem. Vagy inkább remélem. A saját hibáimat ki tudom javítani. „Olvassanak Webert” – mondom, megéri. Hát nem tudom, én ellen tudtam volna-e állni ennek a felhívásnak. Erősségeim gyengeségnek tűnnek. Olvasottságom üresnek. Remélem, nem hivalkodónak. Az azért bántana.
Néha eszembe jutott, hogy az, aki értett hozzá és segíteni akart, bekéreckedett az órára. Úgy kérte ezt, hogy még véletlenül se tudjam ego-vesztés nélkül elutasítani. Ügyes. Most pedig Ő is online, bent van. Ha már előtte nem szántam időt arra, hogy meghallgassam, legalább utólag próbál segíteni. Na jó, meg tudom bocsátani, ha kicsit azért mosolyog rajtam.
Idő. Az online idő gyorsabban telik. Ezt nem tudtam. Aki ismer, tudja, korlátozom magam, mert mindig több mondanivalóm van, mint ami kell… De nem online. Egyszer csak elfogyott a szó. Halovány emlékként összegezni kell, jaj de jó, hogy eszembe jutott. De tényleg elfogyott a szó. Kizökkentem, és pár pillanatig akár azt is elhittem volna szerintem, hogy a trilemma-elméletet értelmeztem. Nos, pontosan azt gondoltam, mint ti most. Az meg micsoda… Hát ez az összegzés nem lett fényes. És hamarabb is hagytam abba. Hogy számolhattam el magam ennyire? Ez nem lehet igaz. Egy jó kiszálló sokat segítene.
Négy gyermekem van, és közülük 2-3 permanens online zsivány volt az elmúlt évben. Persze elfogadható keretek között, de hozzám hasonló kényelmi fokozatban, ha volt rá módjuk. Okos eszközökön egyre okosabban tanulnak. Megtanulnak például rejtőzködni, de arra is rájönnek, hogy nem kell ahhoz csendben, karót nyelve ülni egy kényelmetlen széken órákon keresztül, hogy a tanulás tudást eredményezzen, hogy az ismeret beépüljön. Lehet figyelni úgy is, hogy közben forr a teavíz. És nem dől össze tőle a világ.
Kisebb gond lett volna, hogy ha ezt az egész online óratartás dolgot nem lett volna időm átgondolni. A nagyobb baj az lett, hogy volt időm, de nem ismertem fel a helyzet valódi fonákságát és kihívásait, vagy kevésbé vettem komolyan a jeleket. Nem üres önostorozás ez, nem annak szánom. Csak tapasztalat, amit megosztok. Sok időt töltöttem az első alkalomra készüléssel. Megszoktam, hogy ilyenkor jól sikerülnek a dolgaim. A teljesítményemmel nem is volt gond. De a sikerrel igen – legalábbis szerintem. Barabási Albert Lászlót hadd idézzem: „A teljesítményed rajtad múlik, de a sikered rajtunk.”
Szóval, ha hallgattam volna Rá, most arról írhattam volna, hogy telt meg az üresség hanggal, a tér pedig élettel. Legközelebb jobban figyelek. Így csak én voltam ott, és igyekeztem helyt állni. Legközelebb többen leszünk. Na, ezt leírni – ez jó mulatság volt.
