Tenor a köbön

Tenor a köbön

Tenor a köbön – ezzel a címmel hirdette meg idei egyik legrejtélyesebbnek tűnő koncertjét a Művészetek Palotája a Hangszálak című bérletében. Bevallom, nem tudok arról, hogy a híres három tenor 2004-es utolsó fellépése óta valaki használta volna ezt a megnevezést, és hozzájuk akart volna hasonlítani. Nem is lehet: Plácido Domingo, Luciano Pavarotti és José Carreras egykori hármasa felülmúlhatatlan. Imádni valók voltak: tisztelték, elismerték, csodálták, megkockáztatom: szerették egymást, és láthatóan minden hangját, pillanatát élvezték az együtt éneklésnek. Ha csak felvételről is, de öröm látni, ahogy mókáznak, és nem leénekelni akarják egymást, hanem adják-veszik a hangot, a mozdulatot, a végszavakat.  Irigylésre méltó az a karmester, akinek megadatott dirigálni ezeket a remek énekeseket, és az a zenekar, aki kísérhette őket. A közönség állva ünnepelte őket színházban, arénában, bárhol, ahol együtt színre léptek.

Legsikeresebb darabjaik az O sole mio, a La donne e mobile (Verdi: Rigoletto) és a Libiamo ne’ lieti calici (Verdi: Traviata) voltak. Minden porcikájukból áradt a tiszta életöröm. Egyiknek szebb hangja volt, mint a másiknak, az ember csak azt nem tudta eldönteni, melyikük az egyik és melyikük a másik. Éppen azt imádtuk, amelyik énekelt. Ha hárman együtt, az háromszoros élvezet volt. Szépséges hangjuk és különböző karakterük nem csak hogy jól megfért egymás mellett, de felerősítették a hatást. Ahelyett, hogy rivalizáltak volna, összeadták hangerejüket. Lehet – legalábbis mifelénk úgy tűnik –, hogy dudásból nem fér meg kettő egy csárdában, de ők bebizonyították, hogy a színpadon tenorból a három se sok. Pedig egyenként is nagy tempót diktáltak, mediterrán (spanyol, olasz és katalán) vérük csak úgy pezsgett. Aki látta-hallotta őket, felejthetetlen élményben volt része. Mindenesetre rendesen feladták a leckét az utókornak.

Éppen ezért becsülendő azok bátorsága, akik utánuk – három tenorként – színpadra mernek állni. René Barbera amerikai, Maxim Mironov orosz és Fabio Sartori olasz tenorok vállalták a kockázatot. Utóbbi a koncert előtt sajnos megbetegedett, és a szlovák Michal Lehotský ugrott be helyette az utolsó pillanatban. A Müpa közönsége izgatottan várta, mit tudnak az ifjú titánok, akik előadói pályájuk javában felfelé ívelő szakaszában tartva is elkápráztatták a hallgatóságot. Méltó utódok, állíthatom. Jelezte ezt a hosszan tartó taps, amire természetesen két ráadást is énekeltek, pedig a kétszer egyórás főműsorba is igencsak beleadtak apait-anyait.

A Müpa ajánlója ezúttal így fogalmazott: „A mi három énekesünk még nem ért fel a nemzetközi vokális diadaloknak ama szédítő csúcsaira, amelyeken Luciano Pavarotti, Plácido Domingo és José Carreras járt, amikor közös koncertjeik sorozata megkezdődött. Azt azonban elmondhatjuk, hogy az elmúlt években mindhárman jelentős nemzetközi sikereket arattak, (…)  a berlini vagy a bécsi Staatsoper, a milánói Scala, a Washingtoni Nemzeti Opera, a Los Angeles-i Opera vagy a New York-i Metropolitan” színpadait hódítják meg egymás után.
Mi mást is válogattak volna ebbe a műsorba, mint a legnagyobb olasz operaszerzők leghíresebb tenor áriáit: Rossini, Donizetti, Verdi, Puccini, Leoncavallo és Bellini hősszerelmes figurái elevenedtek meg az egymást váltó énekesek révén, és persze közéjük keveredett Mozart mester is, akit nyugodtan nevezhetünk tiszteletbeli olasz operaszerzőnek.

A Hangszálak sorozatnak volt az első előadása Philippe Jaroussky és Baráth Emőke koncertje két héttel ezelőtt, amiről legutóbb írtam. Azt hiszem, megint jó választás volt ez a bérlet. Is. Mint a Müpa általában. Jó kis szezon ígérkezik.

Majd elfelejtettem: a Tenor a köbön koncert október 1-jén, a ZENE – így, csupa nagybetűvel! – világnapján volt…