Újabb balatonföldvári anziksz
Ez már a második balatonföldvári digitális képeslapom. Jellemzően ősszel fordulok itt elő, az utóbbi négy év alatt most ötödször. Az apropó mindig hasonló: valamilyen képzés. Kétszer a Vezetői Akadémia keretében szerepelhettem – először előadóként, ezen a 2021. november 3–4-én rendezett tanácskozáson pedig egy workshop moderátoraként. Két másik alkalommal határrendészeti szakemberekre szabott interkulturális tréning tartásában működhettem közre. Mindezeket a Rendőrségi Oktatási és Kiképző Központ (közkeletű nevén ROKK) szervezte. Legutóbb, alig egy hónapja polgárőrökkel tanultunk itt Café módszertant. Mondhatom immár, hogy visszatérő vendége vagyok a Hotel Jogarnak, amely nagyon kellemes helyszín konferenciákhoz, méltó környezet a tanuláshoz. A felújított terek esztétikusak, a személyzet kedves és szolgálatkész, az elhelyezés és az ellátás nívós. Ez itt nem a reklám helye, de a nyilvános visszajelzésé igen. Szívesen jövök ide és ajánlom másoknak is.
Most is megtisztelő volt a ROKK meghívása, főleg két okból. Az egyik hivatalos: az idei Vezetői Akadémia témája, a vezetői szemléletváltás – pontosan így: „Szervezet- és vezetés-irányítás jövője, fejlesztési irányok és lehetőségek” – fokozottan érdekel, hiszen tizennégy éve az egyetemi MA szakon zajló vezetőképzésben serénykedek. Három kurzus keretében immár négy féléven át, mintegy 80 órában próbálom kompetenciákkal megpakolni a leendő és gyakorló rendészeti középvezetőket. Jó tehát közvetlen forrásból is értesülni az új vezetési trendekről, az előttük álló kihívásokról, a velük szemben megfogalmazott elvárásokról.
A másik ok személyesebb. Előadónak kérték föl kedves doktoranduszomat, Budavári Árpádot, így tulajdonképpen neki, az ő Kooperatív Doktori Ösztöndíjának köszönhetem, hogy témavezetőjeként itt lehettem. Büszke is voltam rá nagyon, mert az elmúlt kétéves kutatásának nemzetközi aspektusait olyan meggyőzően foglalta össze, hogy a jelen lévő gyakorló vezetők elhihették: érdemes tájékozódni a nagyvilágban arról, más rendőrségek hogyan próbálkoznak a 21. század biztonsági deficitjeinek megoldásával.
A szervezők úgy gondolták – joggal –, hogy ha már itt vagyok, akár feladatot is bízhatnak rám, és én ennek igen megörültem. Az akadémia ugyanis annyiban rendhagyó volt, hogy ezúttal lehetőséget biztosított arra, hogy a két nap során elhangzott tíz előadást kétórás műhelymunkában, négy csoportra osztva a résztvevők összefoglalhassák. Az ehhez szükséges négy moderátor egyikeként közreműködve megismerhettem tizenkét, az ország különböző tájairól érkező középvezető véleményét a hallottakról. A két óra persze nagyon kevésnek bizonyult, mert épp csak belekóstolhattunk a közös gondolkodásba. Ilyenkor mindig fáj a szívem, hogy nem jut nagyobb tér és több idő az interaktivitásnak, de ez is több a semminél.
Ám hadd álmodozzak. A legjobb az lenne, ha az egyébként elképesztően színvonalas előadók is hallhatnák a reflexiókat, amelyeket mondandójukkal kiváltanak a résztvevőkben. És a rendőrök is jó szívvel fogadnák a civilek és köztük elinduló érdemi párbeszédet. Az előadók közül ugyanis hatan olyan, a versenyszférából érkező nemzetközi és hazai szaktekintélyek (jövőkutató, professzor, tréner, coach, vezető) voltak, akik már a jövő szervezeteit kutatják, fejlesztik, a jövő vezetőit képezik, és bizony sokat tanulhatna tőlük a magyar rendőrség is. De szerintem nekik is jó tapasztalás lenne, hogy közelebbről is megtudjanak egyet s mást azokról, akiknek most elmesélték, ők mivel küzdenek, hogyan keresik és találják meg a megoldásokat. És azt is megértenék, miért nem olyan egyszerű átültetni az ő gyakorlataikat a máig félkatonai hierarchiára épülő parancsuralmi rendszerben működő, az erőszak és a hatalom mítoszát még mindig dédelgető, elképesztően lassan változó állami szervezetbe, amilyen a magyar rendőrség. Akkor talán az így kissé idegenül hangzó ötleteik, gyakorlataik, példáik valóban megvitathatók és érthetőbbek lennének. És biztosan hamarabb oldódna a jelenleg meglehetősen nagy nyomás alatt lévő rendőri vezetők sokat szidott – ugyanakkor tökéletesen érthető – ellenállása is. Ennek dominanciája ugyanis valóban nehezen engedi be a friss, innovatív és kétségkívül a jövőben feltétlenül szükséges szemléletet, modern vezetési elveket és a konkrét, kézzel fogható, elleshető-tanulható technikákat. Amelyekre egyébként oly nagy szükségük volna, hiszen már régóta egyre növekvő lemaradásban vagyunk a változó világhoz való alkalmazkodásban.
A véletlen úgy hozta egyébként, hogy az egyik előadó ott felejtette a telefontöltőjét a szállodában, és vissza kellett érte jönnie. Épp álldogáltunk a szervezőkkel a búcsúzkodásnál, amikor belépett. Örömmel üdvözöltem, és mondtam neki, hogy mennyire jó volt, amit és ahogyan előadott, és hogy bizony emlegették, idézgették a kollégák a mai összefoglalóban. Meghatott, ahogyan hitte is, nem is, hogy messziről jött emberként valóban hiteles tudott lenni a rendőrök számára. És hogy mennyire meglepődött, hogy az utcán néhány autóból mosolyogva integettek neki a távozó résztvevők. Mondom, persze, hiszen nagyra értékelték, amit mondott. Szóval neki is jólesett a visszajelzés, és szerintem minden előadónak fontos lenne tudnia, mit gondolnak róluk és az általuk mondottakról. De a konferenciákon pont erre nem jut sosem idő. Még ennyi sem, mint most ennek a szerencsés kollégának. Meg is állapítottuk, hogy a telefontöltő itt felejtése szimbolikus, hiszen nemcsak azt kapta vissza, hanem lelki energiát is ettől a pár mondattól.
Hiszen mindenki az érdemi visszajelzésekből, megerősítésekből táplálkozik. Minden szakértő hangsúlyozta a vezetésben az emberséget, az érzelmi intelligenciát, a félelemben tartás helyett a támogatást, felemelést, odafigyelést, az állandó minőségi kommunikációt, visszajelzést. Le merem írni: a szeretet motiváló erejét. Ezek segítenek eligazodni a mai viharvert értékek között, ezek adják meg és/vagy vissza a hitet a dolgozó embernek abban, hogy érdemes gondolkodnia, tanulnia, kutatnia, fáradnia. És az emberekből igenis ki lehet hozni a jót, a teljesítményt. Az elhangzott előadások lényege ugyanis ez volt – hangozzék ez bármilyen idealisztikusan is. Mindazzal a rengeteg itt felvonultatott vezetési praktikával pontosan ezt lehet megadni a szervezetet alkotó egyéneknek, és csakis ezzel a töltettel van lehetőség hatékony csapattá formálni az egy munkahelyen dolgozó, mégoly kedvüket vesztett munkatársakat is. Az elképesztően nehéz munkát végző rendőröket kiváltképpen.
Persze sok hozzávalóból áll a recept, amely még a kívülről homogénnek tűnő rendőrségnél sem lehet sem egységes, sem mindenható. A szakmai sokszínűség, a földrajzi elhelyezkedés, a vezetői személyiségek és a menedzseltek létszáma mind befolyásolja a vezető lehetőségeit. A két nap alatt komoly útravalót kaphatott az a közel ötven résztvevő, aki itt volt és figyelt. Azt már csak én teszem hozzá, hogy még hatásosabb lehetne ez a rendkívül gazdag és színvonalas tartalom, ha az igazi tapasztalat- és eszmecserék nemcsak a szünetekre korlátozódnak. Mert ez, bár a terített asztalok mellett kellemes, de kevés és esetleges, hiszen nem beszélgethet mindenki mindenkivel. És bárki bárkivel sem. Ám ha ezt valamilyen – egyébként létező és sokszor bizonyított kommunikációs alkotótechnikával – ügyesen „megolajoznánk”, akkor bizony igen! Ki kellene már végre próbálni ekkora létszámmal, vezetők között, akár két napon keresztül is a ki nem mondom, hogy micsodát. Aki tudja, tudja, aki nem tudja, de kíváncsi, annak kérésre elárulom. A 2014 óta zajló Vezetői Akadémia következő epizódja nagyszerű kísérleti terepe lehetne ennek.
