Diák Police Café Kiskunhalason
Kiskunhalas megint előrukkolt valami újdonsággal. Diák Police Cafét nyitottunk két általános iskolában. A 7–8. osztályosokkal persze nem kávéztunk, hanem teáztunk. Sőt, le is kenyereztük őket. Zsírosdeszka és gyerekzsivaj, tábla előtt felelő rendőrök, Kati néni szer-telenül magyaráz… micsoda felfordulás egy tanteremben? Hát, jóféle!
***
Hat darab Police Café blogkönyvvel felszerelkezve indultam Kiskunhalasra 2019. május 6-án. Azoknak a kedves asztalgazda rendőreimnek akartam velük kedveskedni, akikkel 2016 tavasza óta a sokadik Police Caféban dolgozunk együtt. Nemcsak egyszerűen lelkesek, hanem profik. Bármilyen téma moderálását bármilyen társaságban vakon rájuk merném bízni, hiszen a siker garantált. Gama Kovács Gábor, Farkas Tamás, Farkasné Wodring Zsuzsanna, Tartott Zsolt és Vaslóczki Ferenc, továbbá a most éppen igazoltan hiányzó Orovecz János méltán érdemelték meg a számukra dedikált könyvecskét. Nem tudták, és azt hiszem, nem is akarták leplezni örömüket és büszkeségüket, amikor átvették az egyedi „tárgyjutalmat” a szerzőtől. Mindegyikük többször szerepel a vissza-visszatérő Bács-Kiskun megyei Café-rendezvényekről szóló írásokban, illik hát, hogy dedikált tiszteletpéldányt kaptak.
A Kiskunhalasi Kertvárosi Általános Iskolában és a Kiskunhalasi Felsővárosi Általános Iskolában ezen a kellemes májusi hétfőn jól indult a tanítás. Az országban elsőként a két intézményben tartottunk Diák Police Cafét. A 7–8. osztályosok közül találomra válogattak ki a tanárok 20-20 tanulót mindkét helyen.
A rendhagyó tanórára kissé megilletődve, de kíváncsian érkeztek a gyerekek. Az osztályteremben kék, zöld, sárga és piros kártyák alapján kerültek számukra ismeretlen diákokkal egy asztaltársaságba. Megszeppenésüket a szokatlan, kávéházszerű berendezésen túl talán az is növelte, hogy kissé soknak tűnt az egy négyzetméterre eső rendőrök száma.
Ezt azonban kompenzálta, hogy a teremben tanár egyáltalán nem tartózkodott. Mindkét helyen az igazgató köszöntötte a résztvevőket, majd a bűnmegelőzési rendőr – pontosabban ahogy a gyerekek hívják: DADA néni, azaz Farkasné Wodring Zsuzsa – mondta el, miért is vagyunk itt. Amikor utánuk mint Kati néni a színre léptem, és elmondtam, hogy ma fordított tanóra lesz, vagyis ti, gyerekek fogjátok megtanítani a tananyagot a rendőröknek, én pedig a végén majd feleltetem őket, az arcok csodálkozóra váltottak, és érezhetően még kíváncsibban kezdtek fészkelődni székükön a nebulók.
Szükségszerűen fűződtek egybe a témák az ismertetés során, hiszen szétválasztásuk most is, mint mindig, mesterséges volt. A fiatalokat érintő kábítószer-használat volt ugyanis a nagy falat, amit emészthető formában kellett tálalnunk – a zsíroskenyér és a tea mellett. Ez bizony felelősségteljes kihívás. De az asztalgazdák gyakorlottsága nemcsak a Police Café módszertanban volt felismerhető. Ugyanolyan jól bántak a gyerekekkel is. Mint kiderült, így vagy úgy mindegyiküknek van köze hozzájuk. Vagy azért, mert saját gyereket nevelnek, vagy azért, mert végzettségük szerint eredetileg tanárok, vagy azért, mert sokat intézkednek gyerekekkel mint elkövetőkkel vagy áldozatokkal, vagy azért, mert alkalomszerűen vagy rendszeresen tartanak iskolai bűnmegelőzési foglalkozásokat. Egyikük például 18 éve.
Természetesen nem új keletű dolog, amire vállalkoztunk, hiszen a rendőrségi bűnmegelőzők évtizedek óta jelen vannak az általános iskolákban is. Legfeljebb annyiban újítottunk, hogy ki szerettük volna próbálni, hogyan működik a Police Café módszer a gyerekek között. A két iskolában szerzett tapasztalataink alapján mondhatom: nagyszerűen! Persze könnyű dolgunk volt. Mert micsoda tanóra az, ahol lehet zsíros kenyeret enni, teát inni, képek alapján bemutatkozni, vitatkozni, nevetni, mesélni… és még azt is bevallani, hogy cigizünk vagy éppen a füvezést is kipróbáltuk már? Hát, rendhagyó, az biztos, de még jobb, ha Diák Police Cafénak hívjuk. Mert ez az volt, a javából. Olyan nyitott tér, ahol a rendőr nem fegyelmez vagy rendre utasít, hanem elsősorban figyel, válaszol és ezzel tanítja a gyereket. Vagy ami még jobb: ő tanul a gyerekektől. Mert ők tudnak ám mindent a témáról. Többet, mint mi, felnőttek gondoljuk.
Hogy a gyerekek jól érezték magukat, annak két biztos jele volt. Az egyik a jó hangulatban zajló egészséges duruzsolás, miközben igencsak fogyott az elemózsia is. A másik, hogy amikor már a végéhez közeledett a beszélgetés, többen kérdezték, nem maradhatnak-e még tovább. Akár a matekóra helyett is. Pedig itt is igen komoly volt a „tananyag”.
A hangulat akkor hágott a tetőfokára, amikor az összegzés következett. A gyerekek segítségét kértem abban, hogy osztályozzuk le együtt a felelő rendőröket. Talán mondanom sem kell, mindannyian jelest kaptak. Volt, aki csillagos mosolygós jelest. Amikor megkérdeztem a kis tanársegédektől, hogy mi volt az egészben a legérdekesebb, a leghasznosabb, a legkellemesebb és a legnehezebb, zavarban voltak. Miközben láthatóan végig nagyon jól érezték magukat, mégis nehezen fogalmazták meg érzéseiket, benyomásaikat. Talán mert nincsenek hozzászokva ahhoz, hogy óra végén ilyesmiket kérdeznek tőlük. Pedig ha gyakrabban érdeklődnénk az iránt, hogyan is értékelik mindazt, amit mi, felnőttek „tanítás” címen művelünk velük, szerintem előrébb lennénk. Könnyebb lenne megtalálni azokat a témákat és módszereket, amelyekkel közelebb lehetne vinni hozzájuk az oly fontos üzeneteket. Mert a szerhasználat megelőzése és elkerülése, a bajban a segítség megtalálása igenis fontos üzenet. A veszély mindennapos, körülöttük ólálkodnak a kábítószer-kereskedők, és a potenciális áldozatok pontosan tudják a következményeket és a veszélyeket, amelyek a szerhasználattal járnak. Nagyon is képben vannak az anyagok természetével kapcsolatban, és azzal is, hogy a birtoklás és a kereskedés büntetendő. És ami még megdöbbentőbb, azt is pontosan tudják, hogy társaik miért nyúlnak a szerekhez, mit pótolnak velük: hiányzik az életükből az önfeledt gyerekkor, a játék, a tanulási lehetőségek, sok esetben egyszerűen a megfelelő családi háttér. Nincsenek érdekes, vonzó programok, amelyek olyan szenvedélyeket tudnának kialakítani bennük, amelyek nemcsak hogy nem károsak, de egyenesen hasznosak, kellemesek, építőek. Sőt, nemcsak maguknak, hanem másoknak is. Sorolták is ezeket: a sportolás, a tanulás, a közösségi programok, a zene, a tánc mind-mind olyan értelmes elfoglaltságok, amelyekkel szívesen töltenék az idejüket, de nincs hol és kikkel. Szeretnék egy olyan társadalmat, ahol nem a szerhasználat ellen kell kampányolni, hanem azon versengenének értelmesebbnél értelmesebb programok, hogy melyiken vesz részt több gyerek.
Most tehát túlvagyunk a tűzkeresztségen. Ennek a problémafeltáró Café technikának a keretei között végre a gyerekeket is megszólítottuk. Nem róluk, hanem velük beszélgettünk. Egyértelműen úgy tűnt, hogy a tea és a zsíroskenyér mellé hasznos bűnmegelőzési tanácsokat is kérnek még. Kiskunhalasi rendőreim megerősítettek abban, hogy ha rajtuk múlik, kapnak is. Mint annyi másban, ebben is szép példát mutattak ezen a rendhagyó tanórán, úgyhogy így a tanév vége felé közeledve boldogan adtam nekik csillagos ötösöket magam is. És jó volt visszamenni kicsit Kati nénibe, büszkének lenni a rendőr „tanárnénikre” és „tanárbácsikra”, és élvezni a tanulással járó egészséges gyerekzsivajt.
Ősszel Kiskunhalason biztosan folytatják: jön a többi iskola, és aztán Bács-Kiskunban is következnek a kamaszok, akiket Nógrádban már hódítgatunk.
