Vendégoldal – Hétköznapi hősök
A rendőrök sokszor olyan élethelyzetekben bizonyítják nemcsak szakmai, de emberi rátermettségüket is, amelyeket mi, civilek, el sem tudunk képzelni. Egy ilyenről szól a Hétköznapi hősök című írás, egy rendőrhallgató tollából.
***
2005 körül a Rendőrtiszti Főiskola udvarán egy kedves hallgatómmal beszélgettem, akinek csörgött a telefonja. A csoporttársa hívta, és miközben elnézést kérve odébb lépett, beleszólt, hogy mindjárt visszahívja, csak épp EtiKati tanárnővel beszélget. Igencsak megörültem új becenevemnek, amelyet a nappalis bűnügyes szakasztól kaptam. Ahogy meghallottam, hogy így hívnak a hátam mögött, azonnal eszembe jutott az egyik legszebb ajándék, amit ugyanettől a csoporttól kaptam. Egy film volt az, az Ütközések. A Kritika című egykori folyóirat 2007. januári számában írtam is róla, annyira megihletett.
A 2005-2006-os tanév tavaszi félévének februárjában a hallgatók, akiket már ősszel is tanítottam etikából, kommunikációs órára jöttek. Azzal nyitottak, hogy láttak egy filmet a moziban, és már az első percben rám gondoltak… Feltétlenül nézzem meg, mert a film olyan, mintha csak én rendeltem volna meg. Krémer Ferivel elmentünk és megnéztük, és láss csodát: az első jelenetből megértettem, miért én jutottam eszükbe. A film etikáról és kommunikációról szól, zömében rendőr főszereplőkkel. Hát persze, hogy rám gondoltak ezek a srácok, hiszen élénk vitákban hánytuk-vetettük meg velük is a rendőri szakma nehézségeit és szépségeit s a kettő között feszülő ellentéteket. Dilemmázunk, gondolkodunk több mint két évtized óta a rendőrhallgatókkal, és különösen a levelezősökkel – akiknek már komoly tapasztalatuk, múltjuk van a területen – saját eseteiket elemezzük. Sok-sok éve a házi dolgozataikat is ezekről a saját vagy mások által átélt élményekből írják. Hol hosszabban, hol rövidebben, attól függ, mikor mi a tét: beszámoló, gyakorlati jegy vagy vizsga.
Szeretem ezt a műfajt, és azt vettem észre, hogy a hallgatók is megkedvelték. Ily módon ugyanis szabadon megoszthatnak velem sok olyasmit, ami máskor, máshol, mások számára elmesélhetetlen. S én csak olvasok, olvasok, gyönyörködök és borzadok. Napos és árnyoldala tárul fel megannyiszor ugyanannak, évente több száz szemüvegen át. Húsz éve tart ez, legalább. Egy kincsesbánya ez a sok látszólag ömlesztett emberi történet, de van bennük rendszer. A történetek java része hasonló jelenségekre, helyzetekre reflektál, s gazdagon tartalmaz adalékokat a szakembereknek saját magukhoz, egymáshoz és a civilekhez való viszonyait illetően. S bár hetekig tart, mire félévről félévre elolvasom, feldolgozom és személyre szabottan pár sorban egyenként értékelem őket, mégis, sokkal több benne a köszönet, mint amennyi a fáradság.
Megnyitottam ezt a Vendégoldal rovatot, és lassan gyűlnek benne mások írásai. Ilyenek, olyanok, emelkedettebbek vagy hétköznapiak. Ennek a mostaninak ezt a címet adtam: Hétköznapi hősök. Talán lesz belőle sorozat is. S bár eddig csak a kérésemre kerültek be ide szövegek, nem adom föl. Újra és újra mindenkit biztatok, akinek kedve, mondanivalója van, küldje csak, ha úgy érzi, itt méltó helye lehet.
Most egy rendőrhallgató története következik tehát, amelyet a Rendészeti etika kurzushoz küldött. Mondanom se kell, hogy a dolgozatra kiválóan megfelelt minősítést kapott. Amikor megkérdeztem, feltehetném-e ide, boldogan mondott igent, sőt, szabad kezet adott. Ám a szövegben csupán néhány aprócska módosítást tettem. A szerzőt pedig, saját javaslatára, Wolf álnéven illettem.
***
Sokat gondolkoztam a dolgozatom témáján, hiszen annyira sok dologról lehetne írni. Végül az alábbi rövid, de annál meghatározóbb eseményre esett a választás.
Bár korábban eldöntöttem, hogy nem fogok olvasni rendőrséggel kapcsolatos kommenteket, mert egyrészt nem vagyok kíváncsi a sajtó által terjesztett és általában csak félig igaz információkra, másrészt a negatív kommentek még kevésbé keltik fel az érdeklődésemet. Persze a kíváncsiság csak hajtott, és nem bírtam ki. Beleolvastam egy szomorú történetbe. Lényegében egy kollégám közvetlen észleléseiről van szó, amelyek hatással voltak rám is. Meglepődve olvastam az állampolgárok interneten megosztott hozzászólásait egy rendőrbalesettel kapcsolatosan. Többnyire fröcsögő, gyűlölködő, kárörvendő beszólások. Pedig ezek az emberek jó esetben soha nem fogják átélni, mi történik egy ilyen helyszínen. Nem is kívánom nekik.
Nekem is egy akkor éppen szolgálatban lévő társam mesélte el, mit élt át. Ő ért ki a helyszínre elsőként, ő látta meg először a földön heverő bajtársait, ő takarta be őket, ő fogta az infúziós zacskót, majd később ő tartotta az eszméletlen kollégám fejét, amíg a mentőorvos próbálta életben tartani. Hosszú percekig. Elmondása szerint pont úgy tartotta, ahogy más ember fejét is hasonló esetben. Nem nézné, hogy ki szülte, mi a foglalkozása, vagy mit írnak róla a neten. Pont úgy tartaná, ahogy adott esetben éppen a földön heverő kollégáim is tartanák valakinek az összezúzott koponyáját. Tulajdonképpen egy olyan helyzetbe került, amikor próbálta volna szétszakítani magát, hogy egyszerre két helyen legyen, mert ugyanazon időben két embernek kellene segítenie. Ilyenkor nem egyszerű feladat eldönteni, hogy kit hagysz magára és ki mellé térdelsz oda. Még akkor sem egyszerű, ha az eszméleténél lévő társad azt mondja a nagy fájdalmai ellenére, hogy én megleszek, foglalkozz a fiúval. Mit tud ilyenkor csinálni az ember? Teszi, amit tennie kell, úgy, hogy közben fél szeme a 8–10 méterre fekvő másik bajtársán van. Azonban az idő múlásával sem nyugodhatsz meg, mert nem biztos, hogy az orvosok jó hírt közölnek. De legalább már látod a monitoron a szívverés hullámzó vonalát, és azon szurkolsz, hogy ez így is maradjon. Közben a perifériás látásod érzékeli, hogy a másik bajtársad fölött is dolgoznak már a következő mentővel érkező szakemberek. És azt is látod, hogy a kolléga feje már a felesége ölében van, az infúzióját pedig a nagylánya tartja a magasba, sírva. Ezután már nem is tudta tovább mondani, mert láthatóan annyira megviselte a történet.
Később a kórházban én is meglátogattam a kollégákat, és örömmel láttam, hogy jobban vannak. Sokkal jobban, mint amire a körülmények először következtetni engedtek. A gyógyulásban véleményem szerint segített az is, hogy a rendőrök egymásnak adták a kilincset az ajtajuk előtt. Olyan sokan voltunk, hogy a nővérek már mosolyogva mutatták az utat, még mielőtt megszólaltunk volna.
Felmerült bennem: Mi kell ahhoz, hogy megváltozzon az ilyen szomorú történettel kapcsolatosan is csak negatív kommenteket íni tudók véleménye? Sajnos még nem jöttem rá. De azt biztosan tudom, hogy van még mentő, tűzoltó és rendőr, aki feltétel nélkül próbál majd segíteni mindenkinek a bajban, és egyáltalán nem azért, mert az esküje arra kötelezi, hanem sokkal inkább azért, mert az embert látja mindenkiben. Függetlenül attól, hogy tudja-e, éppen mit hogyan kommentelt…
Wolf
