Beszélni tanulok!
Ez aztán jó kis cím lett, mondhatom. Beszédes. Szó szerint. Nem vagyok már az a (nyeretlen) kétéves, aki most tanulja az anyanyelvét, állítólag – már egyéves korom óta – elég jól beszélem. Afféle grafománként naponta több órán keresztül az írást is művelem. Ha nem blogot, akkor tanulmányt írok, kiterjedt levelezést folytatok. Sőt, még mást, másokat is „művelek”, szóban is, írásban is: kommunikációs készségeket fejlesztő tréner és nyelvi lektor volnék. Amikor tehát három hónappal ezelőtt elkezdtem beszédórákra járni, többen majdnem kinevettek. Kicsit túlzásnak tartották, hogy ezzel töltsem a drága időmet. Nem értették, miért akarok még mindig tanulni. Szépen beszélek és jól írok, ez nem elég? S már az első alkalommal kiderült, hogy nem.
Egyrészt azért, mert – nagy általánosság jön, vigyázat – mindig mindenkinek van mit tanulnia. Éljen az élethosszig tartó tanulás!
Másrészt nekem azért is kell tanulnom, mert így tudok egyre jobban és jobban segíteni másoknak is. Jó esetben a tanári pályát ez az alapelv végigkíséri, erre találták ki a továbbképzés műfaját. Mifelénk ez gyerekcipőben jár. Pedig hosszabb időt a pályán eltöltve is lehet és kell tudatosságot, önreflexiót és módszertant tanulni, amelyekre a motiválatlanság, a kiégés rövidke, de szükségszerűen fenyegető szakaszaiban aztán nagyon jól lehet támaszkodni. Vagyis belső szakmai késztetésem újabb megerősítésére is alkalmat adott ez a kurzus.
S nem utolsósorban: Illés Györgyi személyében megismertem egy kiváló tanárembert. Színészként, beszédtanárként – szakmáját méltó módon képviselve – olyan minőségét képviseli a beszédkultúrának, amelyről én csak álmodozni tudok. A heti egy alkalommal megtartott egyórás foglalkozásokon koncentrációs készségünket fejlesztettük, légzés- és beszédtechnikát, hangképzést tanultunk, retorikailag művészien, azaz tökéletesen felépített szövegeket elemeztünk, praktikus szónoki fogásokat gyakoroltunk. S ezt mind-mind azért, hogy közülük amennyit csak lehet és tudunk, a tanári, előadói eszköztárunk szolgálatába állíthassunk. Egyszerre foglalkoztunk testünk, lelkünk és szellemünk edzésével, ami hétfőnként, ez alatt a kevéske idő alatt is olyan módon és mértékben töltötte föl energiakészleteinket, hogy aztán napokon át kitartsanak. Jó volt, hogy ezzel az órával indult a hét!
Mindig kíváncsian vártuk a következő együttlétet. Általában ketten-hárman voltunk, de akadt olyan is, hogy egyedül lehettem a tanárral. Ez az alkalom bizonyult a legérdekesebbnek, legizgalmasabbnak, hiszen a tanár-diák kapcsolat intimitásának ezen a fokán hangkészletem olyan mélységeibe is belehallgathattam, amilyenekbe nagyobb társaságban nem. Az irodalmi szövegeken, verseken keresztül régi szép egyetemi stilisztikaórák emlékei, színházi, zenei és olvasmányélményeim jöttek felszínre. Tanulótársaim pontosan így éreztek. Valahányszor vége lett a gyorsan elröppenő órának, még maradtunk volna. Ha valamit hiányolni kellene utólag, akkor az biztosan az idő lenne. Kevés ez a heti egy óra, legalább kettő kellene: mire bemelegedtünk hangilag-lelkileg, addigra épp vége volt. Reméljük, lesz folytatás, s a következő szemeszterben is találkozhatunk egymással és – ezúttal saját hangunkon keresztül – önmagunkkal…
Hasonló bejegyzések:
