A büszke tanárnő és mester(i) tanítványai
A tavalyi diplomavédések óta lassan egy év telt el, és nyakunkon az újabb védési időszak. Az évforduló most azért érdemel külön említést, mert egy egy éve dédelgetett álom vált valóra. Három, a hallgatókkal közösen ihletett és alkotott diplomadolgozat jelent meg a Belügyi Szemlében a minap. Amíg ilyen van, az megerősít hitemben: mesterségem címere kötelez, tanárnak lenni érdemes!
***
Legutóbbi bejegyzésem elején elfogultan írtam a sajátos kiskunhalasi tárgyjutalomosztásról. Ám akkor arról nem szóltam, hogy azon a napon még valakit illetett egy példány a blogkönyvből. Az erről való megemlékezést olyan alkalomra tartogattam, amikor az illetővel kapcsolatban másról is beszámolhatok. Végre elérkezett az idő.
Mahlaj Róbertről van szó, aki Kiskunfélegyházán jeleskedik, persze nem elsősorban mint Police Café asztalgazda, hanem mint (elég) jóféle szakember és rendőrvezető. Hozzájuk voltam hivatalos vacsorára, hiszen ha Kiskunhalasig eljutok, onnan Kiskunfélegyháza már kisebb ugrásra van, mint Dunakesziről. Jó előre egyeztettük az időpontot, s várva a találkozást, kedves invitálásuknak eleget téve – mint utóbb kiderült: ellenajándékkal a kezemben – meg is érkeztem annak rendje és módja szerint. Az átadandó tárgy érdekesen vált ellenajándékká. Az átadáskor nem sejthettem, hogy ő is meglepetéssel készült, mely szintén egy – vagyis mindjárt két – könyvecske volt. De nem ám akármilyen! Egy mesés karkötőnek újabb kis ékessége lett, amely egy tollacska és egy kávéscsésze közé került. Hogy ezzel mire is akart utalni az ajándékozó, elég nyilvánvaló volt. Pandora titkos szelencéje két hónapja csukódott be átmenetileg, mert kis reparálásra szorult, de most újra kinyílt. Gazdája most visszakapta, s azóta is régi-új fényében ragyog bal csuklóján, a szív felől, természetesen.
Robi már 2017 tavaszán, még mielőtt egy tanterembe sorsolt minket a szerencse – legalábbis én annak tartom, hogy így esett – tudta, hogy egy olyan rendezvényre hivatalos, amelyről nem sejthette, hogy annak moderátora az ő tanárnője is lesz egyben. Ez nyilván kissé bonyolultan hangzik, pedig egyszerű. 2017. június 6-án, akkor már túl az első mestervizsgáján a tanítvány együtt Cafézott tanárnőjével, vagyis mindazt, amit elméletben oly jól megtanult, a gyakorlatban is kipróbálhatta. Ritka pillanat. Tekintettel Robi szakmájára, nem árt, ha ezt bizonyítékkal is alá tudjuk támasztani: a blogkönyv 40. oldalán lévő fénykép legyen elég. Azóta sok víz lefolyt a homlokán, míg kiizzadta magából a vizsgáit és a diplomamunkáját. Ez utóbbit volt bátorsága kommunikációs tanárnője szigorú felügyelete alatt írni. Úgy látszik azonban, hogy mégoly maximalista elvárásaimmal sem sikerült elvenni a kedvét, mert a munka igen jól sikerült. Persze hogy abban is említést kapott a Bács-Kiskun megyei Police Café sorozat, amely 2016-ban három, 2017-ben pedig hét várost járt be, sikerrel. A kiskunfélegyháziban volt Robi asztalgazda, mégpedig hirtelen beugróként, de neki ez a szerep is feküdt. Mint sok más is, amiben fellép és helyt áll színes élete különböző színpadain. Azonnal megszerettük egymást, és mára mester-tanítvány viszonyunk barátsággá nemesült. A komótosan születő diplomamunkát érdemes volt kivárni, mert tanulmány lett belőle, amely most szó szerint egy lapon lehet említve két másikkal. De nézzük csak, hogyan.
A mesterszakos hallgatóim keze nyomán kiválóan sikerült diplomamunkák közreadása nyolc éve kezdődött a Magyar Rendészetben, majd a Belügyi Szemlében folytatódott. Az elmúlt tizenegy évben összesen 38 diplomamunkásom volt, s közülük tíznek jelent meg a dolgozata szerkesztett változata a két említett tudományos folyóiratban. A másik két tavaly végzett mester, akiknek az írása Robié mellett ugyanabban a lapszámban napvilágot látott, Karmazsinné dr. Srágli Izabella, a Keszthelyi Rendőrkapitányság vizsgálati alosztályvezetője és Tamási Zsolt, Hévíz köztiszteletben álló őrsparancsnoka. Utóbbinak szerzőtársa is lettem, hiszen dolgozata sok szállal kötődik az én szakmai érdeklődésemhez. De mindhármukhoz való kapcsolódásom immár sokkal több, mint amit a hivatalos egyetemi keretrendszer megengedett. Az iskolapadból kikerülve is szívesen töltünk együtt szenvedélyes szakmai eszmecserékkel tarkított programok apropóján annyi minőségi időt, amennyit csak a földrajzi távolság megenged. Hol itt, hol ott bukkanunk fel váratlanul egymás életének egy-egy fontos momentumában, s ez mindig varázslatos. Nem boszorkányság pedig. Vagy ha mégis, ilyesminek nevezném: masszív értékrenden alapuló összecsomózódás, szerető tisztelet.
Nem csoda hát, ha a Belügyi Szemle most megjelent 2019/4. számában egymás mellé szerkesztett három tanulmány szellemiségében és mondanivalójában is szorosan összekapcsolódik. Iza a munkatársak állandó és megfelelő szintű motiválásáról tapasztalatból származó meggyőződéssel állítja: ez a vezetői kommunikáció legfontosabb alapja, amihez mindenekelőtt kommunikációs készségek szükségesek. Robi amellett sorakoztat fel saját kutatásából származó érveket, hogy ha a munkatársak egy elég jó vezető irányítása mellett magas szintű munkát végeznek, akkor magától értetődően könnyebben képesek a szervezeti keretekből kitekinteni a közösség tagjai és csoportjai felé is. Zsolttal pedig töretlenül hiszünk abban, hogy az így dolgozó szakemberek tudják, hogy csakis a civilekkel együtt lehet biztonságos és élhető településeket létrehozni. És energiát nem kímélve fáradoznak is ezen.
Izát fogadott húgomként kezelem. A nővéri összetartozás érzése egyszerre bukott ki belőlünk, s egyre mélyebb és mélyebb rétegeit éljük meg azóta is. Esze, szíve és jelleme szédítő erőt rejtenek, s ezt azonnal érzik a közelében lévő emberek. Ha valakinek félnivalója van, jobb, ha elkerüli az ő tekintetét, mert szigorú tükörből néz vissza önnönmagára a belé tekintő lelkiismeret. Semmilyen formájában nem tűri a hazugságot, ámítást, cselszövést, csalást, számítást. Felettébb szereti viszont a tiszta szíveket, az okos, meggyőző érveket. Szócsatákban vitézkedik, s újabban kamaszokkal tanárkodik. Majdnem rímbe szedni erényeit az ihlet segített újra itt. Egyszer már éltem ezzel, könnyeket csalván szemébe. Az övébe is.
Zsoltit kedves bátyámként szeretem. Első tanórai belépőjét nem feledem. Elkésett, és míg kifújta magát a rohanásból, rákérdeztem, melyik csoportba van beosztva, s ő anélkül, hogy tudta volna, rávágta: „Hozzád!” Persze egyáltalán nem volt így, de neki valamiért én kellettem. Szerelem első látásra? Ha az nem is, de szimpátia, mélyről jövő, ráadásul kölcsönös. Aztán konzulensként is engem akart, amit azóta nyilván százszor megbánt… Vagy nem? Biztattam, moderáltam, terelgettem, nyesegettem, s ha már a szép szóból sem értett, játékfegyveremmel fenyegettem. Hálás vagyok a nehéz emberi helyzeteimben tőle kapott tanácsokért, a biztatásokért és azért a kedves jóságért, ami sugárzik belőle. Arra is rájöttem, hogy halogatós fajta, de azért még mindig remélem, hogy előbb-utóbb összejön az a Police Café Hévíz…
Az, hogy e három tanulmány szerzőiként egymással nemcsak szoros szakmai kapcsolatba kerültünk, hanem immár baráti szálak is összefűznek bennünket, jól példázza, hogy a közös tanulás és a tudomány szabad művelése nem ismer határokat. Nemcsak földrajzilag, de az egyes mesterszakos évfolyamok között sem. Olyan emberi segítőkészségről és szakmai együttműködésről tettek ugyanis tanúbizonyságot tavaly végzett hallgatóim, amilyenre saját gyakorlatomban még nem volt példa. Interjúalanyként szolgáltak, és kérdőívek kitöltetésével járultak hozzá egy idei diplomamunka elkészítéséhez. Ha ennek szerzője is sikeresen védi meg a dolgozatát, amely szintén igen jól sikerült, ő lehet a következő a publikáló mestereim sorában.
Lassan egy éve, hogy Iza, Robi és Zsolti jelesre diplomáztak, és egyáltalán felvetődött a kérdés: lehet-e dolgozataikból publikáció? Vagyis egy egyéves álom vált valóra. Hanem már itt tolong a következő végzős évfolyam, sőt, már új hallgatók kopogtatnak a konzulens ajtaján. Erősen úgy tűnik, a körforgás örök…
Az már tényleg csak sorminta, vagy ha stílszerűbb akarok lenni, hab a tortán, hogy miközben ezt a bejegyzést fölteszem, a minap a pásztói Csibe cukrászdából hozott kedvenc sütimet majszolgatom, aminek a neve: Mesterhármas. De komolyan. Aki nem hiszi, járjon utána…
Íme a címlap, ahol egy lapra került a büszke tanárnő és mester(i) tanítványai:
