Digitális napló 4. rész – Nem a sok vagy a kevés, hanem a mit és a hogyan…
2020. december 11–12., péntek-szombat
Kedves Naplóm!
Eljött az utolsó online óra. Vártam is, nem is. Talán ettől tartottam legjobban. Csak erről a két napról szinte kisregényt tudnék írni, de nem teszem. Viszont külön fejezetbe száműztem az élményeket, mert a 3. részbe sűrítve még neked is sok lett volna.
Így is röstelkedem kicsit a szószátyárságom miatt, mert az első napot sikerült túltolnom. Mea culpa. De az ismeretlentől való félelem miatt – online vezetői kommunikációs tréning, gondold már el! – nagyon erős volt bennem a késztetés, hogy mindenáron kompenzáljam a résztvevőket az elmaradt jelenléti képzésért. Újra és újra rá kell jönnöm azonban, hogy mennyire nehéz eltalálni, mi elég az online térben. Bár egyre inkább látom: nem is annyira a sok vagy a kevés itt a kérdés, hanem a mit és a hogyan. Hiába, gyakorlat teszi a mestert. Most aztán gyakorolhattunk, ráadásul mesterekkel!
Szerencsére a pénteken halálra fárasztott közönség – nyilván nem ezekkel a szavakkal, de azért határozottan – jelezte, hogy még egy ilyen napot nem élne túl. Ezért szombatra virradóra elhatároztam, lejjebb adok hírhedt maximalizmusomból. A kevesebb több. Persze, meg tudom magyarázni, mi okozta bennem ezt a felfokozott adni vágyást. Tudod, ezek olyan hallgatók, akikkel tavasszal az ezt a tárgyat megalapozó kurzuson se találkozhattunk személyesen. Néhányuk vizsgadolgozatát olvastam, de a csoport kétharmada esetében még azt sem. Az online térbe kellett (vagy nem kellett?) volna belezsúfolni a bemutatkozást, az összehangolódást és a „tananyagot”. De utóbbi felé el se indulhatunk, ha elmarad a bizalom finom hálójának közös szövögetése. Egy olyan hálóé, amely kellően erős ahhoz, hogy megtartsa az önmegismerés kötéltáncát járó embert, még akkor is, ha netán megbillenne és leesne. Szerinted ezt hogy?
De ne legyen a nevem KötiKati, ha nem próbálnám meg a lehetetlent, remélve, hogy nem rántom magammal a rám bízottakat. Hála az ő együttműködési készségüknek, nyitottságuknak, felnőttségüknek és nem utolsósorban remek kommunikációs készségeiknek, szépen vettük a lépéseket, sőt a legmerészebb ugrásokat is.
A második nap már lazábbra sikerült, s ezt nemcsak én, de a résztvevők is jó érzéssel állapították meg. Tényleg több a kevesebb. Alig bírom visszafogni magam, hogy ne csináljak egész kulcsszó-tárat azokból a fogalmakból, amelyeket itt összeadtunk. De mivel bizalmasom vagy, neked elárulom, hogy megint megverseltem ezt a csodát.
Új játszópajtások bemutatkozása,
integrált tananyag felszínre hozása,
online Café-szobák kialakítása,
technikai malőr: Teams-link elírása.
Készségünk-hiányunk nem kicsiny leltára,
fejlesztő módszerek óriás tárháza,
három fókuszú figyelem kipróbálgatása,
néhány, kézzel rajzolt szimbolikus ábra.
Visszajelzés-csokrok vétele-adása,
jó emberek egymás felé fordulása
– ez fért a kétnapos online tanulásba.
KötiKati-madzag, akárki meglássa!
Különös-furcsa apropót találtam egyébként a visszajelzési kultúra tanulására-tanítására. Ennél többet azonban itt erről még neked se mondhatok, mert az már a csoporttitok megsértése volna, nem beszélve a tanári műhelytitokéról. Úgyhogy érd be a jól ismert mondással: akasztották a hóhért…
Aztán bevallom, az se tett rosszat a kommunikációs tréningnek – csapatostul, trénerestül értve! –, hogy volt a körünkben egy profi kommunikátor. Ne kérdezd, ki és hogyan és miért, de le a kalappal a szakmai alázata előtt, amellyel végigcsinálta ezt a számára minden bizonnyal sokadik tréninget. Csak remélni tudom, hogy neki se tettünk rosszat.
Most, hogy ezzel erre a félévre vége az online óráknak, meg kell állapítanom, hogy ezek a sajátos keretek hasznára váltak a gondolatok és az órai tevékenységek még strukturáltabbá tételének. Élén az időgazdálkodással. És ezek olyan hozadékok, amelyeket előre biztosan nem gondoltam volna.
A másik, hogy nagyon jó megtapasztalni, hogy az elektromágneses rezgések is csak rezgések, és az üzeneteket – már ha vannak, és elég jól vannak kódolva is – ugyanúgy képesek átvinni, mint a közös térben beszívott-kilélegzett levegő részecskéi. Persze, hogy a vevőkről se feledkezzünk meg: ehhez befogadói hajlandóság, értő dekódolás is kell. Márpedig az elmúlt hetekben és napokban volt ez is, bőséggel. Nincs is okom panaszra!
Beköszönő és kilépő gondolataink mindegyikét se tudom összefoglalni jobban, mint azzal, amit magam költöttem a kurzus végére. Íme: Alkalmi kis társulatunk személyes szerelvényeiből összefűzött vonata talán kellően lassan – de azért biztosan – halad a maga útján, így bármikor biztonságosan felszállhat rá, aki szeretne. Szívesen látjuk. Ha mást nem is, de egy kis (vagy nagy?) adag jóféle, az önismeretét gazdagító motiváló visszajelzést mindig kaphat. Akinek meg tetszett, visszavárjuk a következő félévi járatra!
Az utolsó állomásnál adós maradtam egy idézettel, amelyet akkor hirtelen nem találtam. De megkerestem, mert nem szeretek sokáig tartozni:
„Légy valaki. Valamilyen.
Csapás. Simogatás. Tárgy vagy varázs.
Még bűnöd is olyan legyen,
mit soha, senki más
nem követhetne el.”
(Fodor Ákos)
