Digitális napló 6. rész – Online vizsgák
Kedves Naplóm!
Ahogy ígértem, az ünnepek alatt békén hagytalak, de most, hogy vége az utolsó vizsgának is, muszáj megint zavarnom egy kicsit. Talán sok újdonságot nem fogsz hallani, hiszen egy online vizsga – legalábbis nálam – szinte semmiben nem különbözik egy online tanórától. Na jó, két dolgot leszámítva: itt azért valamivel többet beszélnek a hallgatók; és a végén be kell írni a Neptunba valami értékelésfélét, osztályzatot, minősítést, mely arra lenne hivatott, hogy kifejezze tudásbeli előmenetelüket. Ám sem a kollokvium ötfokozatú osztályzatába, sem a beszámoló háromfokozatú minősítésébe nem lehet belesűríteni azt, mennyit tanult és értett meg a diák mindabból, amit tanulás címén folytatott. Nem beszélve rólam, akit senki nem osztályoz.
Azt, hogy a hallgatók a számukra megadott ajánlott irodalmakba érdeklődésük szerint ássák bele magukat többé vagy kevésbé, nem lepett meg, hiszen ez így szokott lenni, és így is van jól. Hadd olvassák azt, ami érdekli őket. Az, hogy a kötelező penzumokat mindenki becsülettel átrágja, és hála a jelenléti vagy online órákon történő tanári magyarázatnak, úgy tűnik, hogy egyre többen meg is értik, örömteli. Az, hogy ki-ki a saját képére (szakterületére, személyiségére, lokalitására stb.) faragja a „tananyagot”, azaz a kurzus üzenetét, és ezt színvonalasan elő is tudja adni, egyenesen kívánatos. De az, hogy a kollokváló hallgatók egymással és a vizsgáztatóval olyan mélységű és minőségű szakmai párbeszédet folytatnak, amilyen csak nagyon komoly érdeklődés megléte esetén lehetséges, az megindító.
Értsd szó szerint is: ha ez többször megtörténne, talán közös irányba is elindulhatnának azok a folyamatok, amelyek a rendészeti szervezeti kultúrát végre a demokratizálódás irányába mozdítanák. Mert ahhoz bizony a legalapvetőbb hozzávaló a partneri diskurzus. Amíg a tanár-diák viszony még a rendészeti felsőoktatásban is igencsak féloldalas, addig a végrehajtásban egyeduralkodó félkatonai hierarchia parancsnok és alárendelt között áthatolhatatlanná teszi a köztük lévő kommunikációs falakat. Ezek lebontogatása nem a magamfajta civil tanárnő feladata, és nem is sikerülhet. Ezért ezzel nem is próbálkozom. De rájöttem: minél többször élhetik meg a vezetőképzésben a szociális kompetenciáik fejlődése nyomán az egyenrangúság valódi élményét és annak hatékonyságát, annál nagyobb esély van arra, hogy saját hatókörükben ezt a szemléletet tovább viszik, és maguk is terjesztik. Ha kipróbálják, gyakorolják és használják ezeket a technikákat, maguknak úgyis elhiszik, hogy működik, nem kell győzködni őket. Nekem csak ízelítőt kell adnom belőle, a többi nem rajtam múlik. Ha semmi mást, de az ehhez szükséges műhelytitkokat ellesik kurzusaimon, már megtörténik, aminek meg kell történnie.
Az elmúlt három hétben zajló vizsgák alapján bizton állítom: ennél azért kicsivel több eredmény is született. Itt van mindjárt egy kollektív bölcsességféle: Nem minden jó ember jó vezető, de minden jó vezető jó ember. Már persze ha a jó-ság alapja a humán értékrend. Márpedig abból nem engedünk.
Az elsőéves mesterszakos hallgatóim még nem feltétlenül tudhatták, hogy KötiKati tanárnő mindent mindennel összekapcsol. Azt azonban igen, hogy ebben az Integrált társadalomtudományi ismeretek című tantárgyban minden mindennel összefügg. Bárhol ragadjuk is meg az első szálat, jön vele az egész gombolyag. Jó, ez így valóban elég bonyolult. De akkor hadd emeljek ki egy ilyen egymásba kapcsolódó feleletfüzért az egyik vizsgáról, hogy te is értsd, miről beszélek.
Öt hallgató vizsgázik, tudod, online. Az elején arra kérem őket, mindenki sorban mondja el, milyen témából készült, mi az, ami felől megközelítette a nagy egészet. Elmondják, sorban, én gondosa lejegyzetelem, s mire a végére érnek, már ki is alakul megszólalásuk sorrendje, melynek vezérfonala a következő. Kezdi a legfiatalabb hallgató, aki a rendőrségi foglalkozási kultúra átalakításának négy dimenzióját ismerteti, s ehhez illusztrációnak azt a metaforát használja, amely révén szépen körüljárható, hogyan lehet(ne) a zöld ábrából kék. Hogy mi az a zöld meg kék ábra? Ja, kérem, hogy megértsd, ahhoz végig kellene csinálnod ezt a tréninget. De vissza a vizsgázókhoz! A második megszólaló azzal kapcsolatos dilemmáit osztja meg velünk, hogy vajon mennyire önellentmondás egy rendteremtő és bűnüldöző hatóság kapcsán demokratikus működésről beszélni. S bár szakterülete a közrend, egyfolytában arról beszél, hogy az utcán dolgozó járőrei, körzeti megbízottai munkája nélkül ő mint osztályvezető sem tudna eredményt felmutatni. Vagyis akkor maga a gyakorlati működési mód és az elvárások szintjén megfogalmazott parancsuralmi hierarchia egymásnak ellentmondó mivolta mégis csak feloldható? A harmadik hallgató – humán területen szerzett tapasztalata alapján – arról gondolkodik, milyen kompetenciák kellen(én)ek ahhoz a munkatársak részéről, hogy az eredményes és hatékony rendőri munka ne csak egy papíron dokumentált adathalmaz, de élő valóság legyen. A negyedik ehhez kapcsolódva a vezetői készségek közül egyértelműen a szakmaisággal harmóniában működ(tethet)ő szociális kompetenciák mellett teszi le a garast. S ha mindez együtt van, akkor és csakis akkor beszélhetünk egy elég jól működő szervezetről, amiből szinte magától fog következni annak társadalmi elfogadottsága, tartósan magas presztízse – koronázza meg az egészet az ötödik hozzászóló. Most mondd meg, ki nem nyalná meg mind a tíz ujját öt ilyen vizsgafelelet meghallgatása után? Mert én bizony igen! Eközben néhány jól irányzott kérdés, apró tanárnős kiegészítés, időnként egy kis summázat épp elég, hogy a hallgatók is egyben érezzék egymáshoz illeszkedő gondolataikat. Sajnálhatod, hogy nem voltál ott!
Képzeld, volt, aki öltözékével is megtisztelte az alkalmat: ingben-zakóban ült a kamera elé! Eleve az, hogy mindenki bekapcsolt kamerával beszélgetett, a vizsgára már olyan magától értetődő volt, amire fel se kellett hívni a figyelmüket. Örültek, hogy látják egymást, hiszen az addigra már több mint egy hónapja folyó távoktatás bennük is hiányérzetet okozott.
Az egyik alkalommal négyen beszélgettünk, s mindhárom hallgatónak megadatott, hogy a kétnapos tréningen jelenléti formában dolgozhattak. Ráadásul őket egy még annál is erősebb szál is összekötötte: pár éve ugyanabban az évfolyamban végezték el a BA képzést. Rálátásuk a rendőrség belső viszonyaira már éles és kritikus, ugyanakkor igényük a változásra erőteljes. Nagyon is konkrét és modern elképzeléseiket határozottan tudják megfogalmazni, sőt, a maguk szűkebb környezetében sikerrel alkalmazzák is. Ezt mindig nagyon jó hallani.
Két másik, szintén a jelenléti tréningen részt vevő vizsgázóval olyan jól sikerült a kétórás online beszélgetés, hogy a végén az elköszönéskor egyikük valami ilyesmit talált mondani: „Én még így sose vizsgáztam. Persze, izgultam, de nem abban az értelemben, ahogy más vizsgák előtt szoktam. Legfeljebb attól tartottam, milyen lesz ez az online kapcsolat. De hogy ilyen jót beszélgessünk súlyos, komoly szakmai kérdésekről, és közben egy lelki wellnessben érezzem magam, ráadásul mindezt hétfő reggel, azt azért álmomban se hittem volna.”
Én igen. És olyan egyszerűen kivitelezhető: mindössze a – bár online, mégis – valódi jelenlét, az őszinte érdeklődés, a másik felé fordulás kell hozzá. Egy szürke, téli reggelen ennyit is jelenthet egy online szakmai beszélgetés, hívjuk bár vizsgának. Én meg örülök, hogy asszisztálhattam hozzá.
