Vendégoldal – Digitális vendégnaplók 5.
A digitális naplóírás, úgy látszik, ragadós. Jó, bevallom, volt ebben némi szándékos ragasztás… Ahogy teltek a hetek, néhány kedves tanár kollégával beszélgettünk arról, ők hogyan küzdenek-barátkoznak a helyzettel. Van, akitől biztatást, mástól technikai segítséget, inspirációt kaptam, míg mások hozzám fordultak tanácsért. Bárhogyan van is, kezdett összejönni annyi muníció, hogy arra gondoltam, ezekből a beszélgetésekből is kikerekedhet egy kisebb-nagyobb gyűjtemény. Hogy meddig folytatódik, azt az ilyesmiről sose lehet tudni. Mint ahogy azt se, meddig tart a digitális oktatás. Ezért elhatároztam, hogy útjára indítok egy vendégnapló-sorozatot.
A műfaj felszabadító ereje
Az ötödik vendégnapló szerzőjét, bevallom, kissé félve kértem, hogy csatlakozzon ehhez a platformhoz. Egyrészt mert alig ér rá, másrészt mert nem arról híres, hogy akárhová csak úgy írogatna.
Hetedik éve ismerem, s tudtommal legfőképpen két műfajban utazik. Az egyik, amit igazán szeret, a tudományos írásbeliség: tanulmányok, szakcikkek, kutatási jelentések, pályázatok, bírálatok jönnek ki a tolla hegyén, és tudom, hogy sok ilyennek a megszületése körül – szerkesztőként, lektorként, konzulensként is – aktívan bábáskodik.
Másik terepe az adminisztráció – hiszen tanszékvezető, történetesen a miénk –, és ki se látszik a papírhalmok, Excel-táblák, levelek közül. Ezekért nem rajong, de hihetetlen és irigylésre méltó fegyelemmel gyártja őket szakmányba, nem ritkán helyettünk is. Sokszor az az ember érzése, hogy nem is alszik, mert éjjel egykor vagy hajnali fél hatkor egyaránt tud érkezni tőle e-mail, többnyire valamilyen határidős feladattal, hírrel, fontos információval, aktualitással.
Hogy ezt a blogbejegyzést mikor írta meg, elképzelni se merem, de amikor megkértem, örülni látszott. Remélem, nem bánta meg, hogy hirtelen igent mondott.
És mivel a magam hozta szerkesztőségi szabály szerint eljárva most is az ő szövegének ismerete nélkül írom ezt a felvezetést, hát igazán kíváncsi vagyok, mire jutott ebben a könnyed műfajban, és mit osztott meg digitális (vendég)naplójával. Belekukucskálunk…
Hegedűs Judit: Napló-nosztalgia
Kedves Naplóm!
Nagyon hűtlen lettem hozzád, pedig tízéves koromtól – amikor édesapámmal fogadtam egy üveg kólában, hogy képes vagyok egy éven át minden nap naplót írni – rendszeresen beszámoltam neked a hétköznapokról, egészen húszéves koromig. Aztán elmaradtunk. De most Katának köszönhetően örömmel vettem újra kézbe a „tollat”. Be kell vallanom, borzasztóan izgulok, főleg, hogy olvastam már mások beszámolóját. Vajon fogok tudni újat, elgondolkodtatót írni? Képes vagyok bemutatni az elmúlt hetek, hónapok szellemi, módszertani kalandozását? Sikerül objektívan írni azokról az álmatlan éjszakákról, amikor azon őrlődtem, én is megugrom-e a digitális oktatás akadályait? Vagy azokról a visszatérő érzésekről, hogy vezetőként, pedagógiában járatosabb szakemberként jól tudom-e segíteni a kollégáimat?
Nagyon sok kérdés, bizonytalanság, dilemma jellemezte a hétköznapokat, ugyanakkor azt hiszem, hogy az egyik legnagyobb módszertani fejlődésemet is most élhettem át. Jó pár évvel ezelőtt még ELTE-s oktatóként láttam, hogy a tanár szakos hallgatók már tanultak az IKT eszközökről. Akkor azt gondoltam, jó, jó, de én inkább megmaradok a klasszikus módszernél, ahogy azt a régi, általam nagyra tisztelt professzoroktól láttam. Ahogy alakult az élet, úgy kezdtem én is barátkozni először a ppt-vel, majd a Prezivel, és egyre inkább kezdett beszippantani ez a világ. Azért némi távolságtartással barátkoztam az eszközökkel, programokkal, ugyanakkor egyre inkább kezdtem rájönni, hogy előbb-utóbb ez lesz a jövő, nem zárkózhatunk el előle, sem én, sem a kollégáim. Éppen ezért a Rendészeti Magatartástudományi Tanszék által szervezett oktatás-módszertani napokon Papp-Danka Adriennek és Ollé Jánosnak köszönhetően már ezekre a témákra is kitértünk. Tudtam, hogy el kell mozdulni ebbe az irányba, de azt nem gondoltam volna, hogy 2020 márciusától erről fognak szólni a mindennapjaink.
Amikor kiderült, hogy egyik napról a másikra megváltozik az életünk, be kell vallanom, pánikba estem. Ide-oda kapkodva próbáltam behozni a behozhatatlant – gőzerővel elkezdtem olvasni a vonatkozó szakirodalmat, kipróbáltam rengeteg programot, és folyamatosan azon kattogott az agyam, mi lesz ebből. Az élet megoldotta, mert ekkor még nem voltunk annyira bedobva a mély vízbe, és kisebb segítséggel elúszkáltam a vízben, ahonnan a fejem azért kint volt. Már-már rutinszerűen kezdtem el kezelni a Moodle-t, büszke voltam arra, hogy nemcsak a fájlok feltöltése funkciót tudom használni. Észre se vettem, de reggeltől estig a gép előtt ültem egy teljesen beszűkülő világban.
De nemcsak én voltam így. Egyre több hallgató, kolléga keresett meg – jó otthon lenni, de mondjak praktikákat, hogyan tanítson, hogyan élje meg jól a bezártságot, mit kezdjen magával? Egyszer csak a beszűkült világomba betüremkedett a külvilág – innen indult el a mentálhigiénés támogatói csoportunk. És jött az újabb kihívás – oké, hogy segítünk, de hogyan tegyük ezt az online világban? Sose gondoltam volna, hogy ez működik, de működött. És azt vettem észre, hogy fülemben a fülhallgatóval mosogatás közben beszélgetek a segítséget kérő kollégával arról, hogyan lehetne motiválni, személyre szabottan visszajelezni az online térben.
A nyári szusszanást követően az első személyes találkozás a hallgatókkal a kiképzők felkészítése volt. Magam is meglepődtem, hogy mekkora öröm volt újra együtt lenni. Szinte lubickoltam a személyes jelenléti oktatásban, maszk ide vagy oda. Mintha az égiek is velem lettek volna, hiszen a csoportokkal is megtaláltam a hangot. Néha-néha tanszéki értekezleteken felvetettem, hogy azért előfordulhat, hogy bármikor online kell folytatnunk az oktatást, de mintha én sem akartam volna ezzel szembesülni.
November közepén aztán jött az igazán mély víz, és a Teams, mint a napjaink legfőbb irányítója, szépen belopózott az életünkbe. Közös tanszéki gyakorlások, az első online órák előtti izgalom, nyugtatgatások, az első online órák utáni megkönnyebbült Messenger üzenetek jellemezték az első heteket. Izgultam magamért, a kollégáimért és nem utolsósorban a hallgatóimért – de közösen átlendültünk a kezdeti nehézségeken. Persze voltak feszültségek közöttünk is, a hallgatókkal is, és nekem leginkább önmagamban. Voltak pillanatok, amikor úgy éreztem, hogy nem lehet online szociális kompetenciát fejleszteni. De küzdöttünk, ötleteltünk, és próbáltuk átültetni a feladatokat az online térbe. Voltak sikeres pillanatok, amikor a hallgató visszajelezte, hogy nem gondolta volna, hogy online oktatáson keresztül is kap olyan impulzust, ami elgondolkodtatja. Voltak nagy technikai bakik, amikor a hallgatók vigasztalva mondták: Ne aggódjon, tanárnő, másnak se sikerül. És voltak felemelő pillanatok, amikor a nappaliban, a karácsonyi fényeknél arról beszélgettem a hallgatókkal, hogy mit kell tenni azért, hogy emberek maradhassunk nehéz helyzetekben.
A következőt tanultam meg az elmúlt napokban, hetekben: vannak segítőim (családom, barátaim, kollégáim, hallgatóim), de ahhoz, hogy minden jól menjen, nekem is akarnom kell, és ezért nekem is tennem kell.
Hát, kedves Naplóm, jó, hogy most ezen a szürke estén egy kicsit újra velem voltál, és elmondhattam neked, hogy mi mindent éltem át az elmúlt hetekben.
