Egy üveg különleges befőtt…
Bár a befőzés tipikusan a nyárhoz tartozik, azért még szeptemberben is lehet eltenni ezt-azt télire. Például az ősz gyümölcseit, de ezúttal nem(csak) a szilvalekvárra gondolok. Valami mással is töltögetem az egyáltalán nem képzeletbeli befőttes üvegemet…
A szeptember hozza el a tanárembernek az őszi szemeszter első tanóráit, azok minden szépségével és nehézségével. Mert akad ez is, az is. A szépséget leginkább megteremteni kell, a nehézségek viszont adódnak, maguktól.
Kezdem az utóbbiakkal, s befejezem a szépséggel, hogy az írás talán keserédes, mégis alapvetően pozitív végkicsengése most se maradjon el.
A tanárnak se könnyű visszazökkennie a szorgalmi időszak mindennapjaiba, még akkor se, ha tulajdonképpen ki se zökkent. Mert néha van olyan nyár, amikor nem sikerül a kikapcsolódás. Idén ez volt a helyzet. Elmaradt az igazi pihenés, viszont próbára tettek a nyári szakmai utak, s főleg az augusztus volt teli feszültséggel, izgalommal és bizonytalansággal. Veszteséggel fenyegető váratlan fordulatok, súlyos felelősséggel terhelő új feladatok, elcsúszott határidők okozta feszültségek – ezzel búcsúzott az idei nyár. Nehéz így kezdeni a tanévet. Mondtam is azoknak, akik tudják, mennyire szoktam várni a „becsengetést”, hogy 25 éve ez az első szeptember elseje, aminek nem tudok örülni. Ez az érzés új, ismeretlen, és nem is szeretném megszokni.
A tanár tehát összeszedi rutinját, s bemegy az órára, igyekezvén a tantermen kívül hagyni terheit, de mihelyt belép, érzi, hogy hiába, odabent újabbak várják. Másokéi. A nappalis diákok fáradtak, elgyötörtek, dekoncentráltak, kedvetlenek, motiválatlanok. Nagyon. Kedves hasonlattal: egy részük akár egy zsák bolha. Nyüzsögnek, röhögnek, idétlenkednek, beszélgetnek. Kevésbé kedves hasonlattal: másik részük akár egy marék molylepke. Ülnek, bambulnak, alszanak, passzívak, érdektelenek. Hosszú a sora annak, hogy miért, s nem is erre a (hon)lapra tartozik. Azonnal érzem, hogy iszonyatosan sok erőbe fog telni, amíg lenyugtatom és felrázom őket… mert lenyugtatom és felrázom, efelől ne legyen kétsége senkinek. Nem vagyok az a feladós fajta. Az nem lehet, hogy ne dolgozzanak, hogy ne jöjjenek velem. Csak közben szépen lassan fogy az erőm, s persze hogy nem vagyok boldog ettől. Az empátia csapdájáról már esett szó egy korábbi bejegyzésemben. Akkor a fölött szomorkodtam, hogy mennyi energiát tékozol el a túlzottan empatikus, érző tanárember azokra a diákokra, akikről szinte minden lepereg. S most újra ezt érzem.
Ebben a megkötözött szárnyú vergődésben kellene egy-egy hely, ahol töltekezni lehet, de egyelőre sehol se találom. Talán a kedvenc közegem, a mesterképzés tréningjei, szombatonként… De most valahogy még ez se az igazi. Csak belejövök – gondolom bizakodva –, de amikor egy újabb csoporthoz érkezem, ugyanaz a hangulat fogad.
Ám egyszer csak ráérzek, mire van szükség… Ők csupa lányok, s ez cinkosságra biztat. Egy kis lélekajtó-nyitogató lesz a megoldás. És igen, meg is oldódik először a nyelvük, aztán a szívük, s még – a gyengébb, akarom mondani acélos idegzetűek most hagyják abba az olvasást – a könnycsatornájuk is. Olyasmi történik az órán, ami még soha. Érzések szabadulnak fel a mélyből. A csoport befogad, nevetve bukdácsolunk át könnyeken, vicceken, történeteken, s még tovább erősítjük az egyébként is nagyon jó csoportkohéziót. Koncentráltság, egymásra hangoltság, empátia lengi be a dísztelen tantermet. Eleinte óvatosan, tartózkodva, furcsálkodva nézzük ezt az egészet, aztán beleoldódunk és felszabadultan fürdünk benne.
Igen, megvan, újra visszanyertem azt, ami majdnem elveszett, és pontosan tudom, hogy a lányok is valami hasonlót éreznek. Alkalmi lélek-tréninggé változik a kommunikációs tanóra, s ráadásul olyasmivel foglalkozunk, ami egyébként szerves része a tematikának. Mert a szervezeti kommunikáció rejtelmeiben merülünk el éppen, mégpedig nyakig, teljesen gyakorlatiasan. Át is éljük, amiről beszélünk: hogyan lehet egy csoport tagjai között egyszerű technikákkal kommunikációs csatornákat nyitni, s ebben milyen szerepe, felelőssége van a csoport irányítójának és a csoporttagoknak. Semmihez nem hasonlítható, gyönyörűséges tanár-diák élménnyé válik az átlagosan induló foglalkozás.
Pontosan tudom, hogy amit itt leírtam, hihetetlen. Nem bánom, ne higgye, aki nem akarja, de egyszerűen nem bírtam és nem is akartam magamban tartani. Ez a minimum, amivel tartoztam azoknak, akikkel átéltem. Mert megköszönni úgysem lehet. És tartok tőle, hogy megismételni sem.
Úgyhogy be vele a befőttes üvegbe… jó lesz az érzelmileg hidegebb napokra. Majdnem elfelejtettem: két szép üveget rendszeresítettem a napokban, itt vannak előttem most is az asztalon. Az egyiket egy barátnőm, a másikat egy diákom tanácsára. Az egyikbe belepakolok ezt-azt, a másikból ki.
A bepakolós üvegbe kis színes összehajtogatott papírok kerülnek. Amikor történik velem valami szép, kellemes, fölírom egy papírkára, és beledobom az üvegbe. Amikor nagyon elkedvetlenedek, találomra előveszek egyet-egyet, kihajtogatom és elolvasom. A hatást nem kell magyaráznom. Igen, könnyű kitalálni: elsőként ennek az órának az emlékét tettem bele.
A másik üvegről, a kipakolósról, pedig majd legközelebb…
