A másik üveg…
Az őszi befőzésről írtam legutóbb, legalábbis látszólag, s aki azt olvasta, most érteni fogja a folytatást is. Aki nem olvasta, de szeretné érteni, mi ez az egész befőttesdi, járjon utána: Egy üveg különleges befőtt
Most tehát jön a másik üveg, a kipakolós, ahogy ígértem. Csakhogy az akkori elhatározásom szerint más lett volna az apropó. Sebaj, arról majd legközelebb, az még egy ideig nem veszíti el az aktualitását. Ez az élmény viszont illékony, ráadásul a másik üvegbe, a bepakolósba is illik, úgyhogy tulajdonképpen átpakoltam. De pontosan mit is és honnan?
A kipakolós üveg hasonlat pár hete egy hallgató jóvoltából vált számomra ismertté. Amennyire megértettem, a lényege az, hogy ha egy üveget mondjuk félig öntünk vízzel, s elkezdünk bele köveket rakosgatni, akkor egyszer csak – jóllehet a víz eredetileg nem folyt volna ki –, akár egyetlen aprócska kőtől túlcsordul s kifolyik a víz. Képzeljük el, hogy az üveg a tűrőképességünk szimbóluma. Amikor az a bizonyos utolsó kő is bekerül ebbe az üvegbe, akkor azt érezzük, elegünk van, nem bírjuk tovább. Ha nem szeretnénk, hogy a víz kifolyjon, és nem tudjuk elkerülni, hogy újabb kövek kerüljenek be az üvegbe (mert például nem mi magunk rakjuk bele őket), akkor valami más módszerrel próbálkozzunk: vegyünk ki egyet-kettőt a már bent lévők közül. Ha jól megnézzük, biztosan van ott olyan, amire már nincs szükségünk, ami már olyan rég került az üveg aljára, hogy talán meg is feledkeztünk arról, hogy ott őrizgetjük. Jó volna, ha időnként ugyanígy át tudnánk válogatni és pakolgatni a terheinket, s ki tudnánk tenni azt, amit már nem kellene cipelnünk. Úgyis kell a hely az újabbaknak…
Amióta megírtam az ominózus bejegyzést, az egyik akkor emlegetett nehézséget sikerült áttennem az élménygyűjtögetős, befőttes üvegembe. Mégpedig annak a nehéz órának a terhét, amelyiken a hallgatónak álcázott zsák bolha nyüzsgött és marék molylepke ücsörgött. Elnézést ezúton is és még egyszer az állati jónak gondolt hasonlatokért, de akkor ezek fejezték ki leginkább, amit éreztem. Lecsillapítani a nyüzsgőket és felrázni a passzívakat túl nagy energiát igényelt, és ez persze nem esett jól. De mivel egyrészt energiát nyertem a következő csoportban (és szerencsére azóta is néhány másféle tanteremben), másrészt pedig nem vagyok az a feladós fajta, helyreállt az egyensúly. Vagy helyre állítottam? Ahogy vesszük.
Ezen a héten újra találkoztam a nehéz – vagy csak nekem nehézséget okozó? – csoporttal. Megint neki(k)rugaszkodtam. Ügyesen elhitettem magammal, hogy ismét szép küzdelem lesz, minimum bizonytalan kimenetellel. Próbálkoztam ezzel, kísérleteztem azzal, de sehogy se ment. A keménynek látszó páncéljaikról lepattanni látszott a kedvesség, a humor, a komoly magyarázat, nagyjából minden. Kitartóan kerestem, mi az, ami igazán közöttünk áll, mi okozza, tartja fönn, sőt – minél inkább erőlködök, annál inkább – növeli a távolságot. Nem adtam föl: nem hagytam magam és nem hagytam őket. Figyeltem. Magamat és őket. Megpróbáltam elengedni, hogy nekem tanítani muszáj. Egyre kíváncsibb lettem, mitől állt elő ez a nehéz helyzet, miért nem jutok közelebb… És már rég nem az foglalkoztatott, hogy közelebb jussunk az óra céljához. Tudniillik mégiscsak tanulnunk kellene valamit, most például arról, hogy a kommunikációban mennyire fontos szerepe van a visszajelzésnek, és milyen élvezetes gyakorlatokkal lehet csiszolni annak technikáit. Ez már mellékes volt. A lényeg, ami igazán érdekelt, hogy miért nem jutok közelebb hozzájuk. Ők nem engednek, vagy valamit én nem csinálok jól?
S rájöttem, hogy a kettő összefügg: mivel én nem csinálok jól valamit, ők nem engednek közelebb. S amíg engem nem engednek közelebb, az óra céljához se fogunk közelebb jutni. Lassan, nagyon lassan és ügyetlenül, de kezdtem rájönni, hogy talán nekem kéne engednem. Egészen pontosan: elengednem. Azt, hogy minden áron az legyen, amit én akarok. Vagy inkább: úgy legyen, ahogy én akarom. És elkezdtem arra figyelni, milyen úton járnak ők. Anélkül, hogy ezt tudnám, nem tudok velük menni. Pláne nem irányítani, terelgetni őket.
És mihelyt elengedtem az akarást, elkezdett működni valami. Mégpedig az a csoportdinamika, ami az övék, ami semelyik más csoportéhoz nem hasonlítható. És hatalmas vargabetű következett: elkezdtünk erről, konkrétan erről az ő sajátos csoportdinamikájukról, működésmódjukról beszélgetni. És kérdeztem, és mondták, és kérdeztek, és mondtam, és csináltuk… és ez elkezdte érdekelni őket. És a nagynak tűnő kitérő után mégiscsak elindultunk a cél felé. Az út kicsit hosszabb, kicsit fárasztóbb volt, de amikor a végén megkérdeztem, mennyivel érzik fáradtabbnak magukat, mint a hatórányi együtt töltött közös idő elején, döntő többségük azt mondta: nem fáradtabbak, sőt. Köszönik, ez az óra egész jó volt.
Én persze elfáradtam, de nem bántam. Nem sajnáltam az energiát, mert nem veszett el, hanem talán átalakult valamivé… hogy mivé, azt még nem tudjuk. Legközelebb meglátjuk, mire volt jó ez az egész.
Mindenesetre bizakodó vagyok… De miért is ne lennék? Hiszen a kipakolós üvegben egy közepes méretű kővel kevesebb lett, a vízszint kissé csökkent. Az újabb kis színes cetlin pedig, amit a befőttes üvegembe dobtam, ez áll: 2015. szeptember 29-én kisebb és alkalmi, de azért áttörés az állítólag nehezen kezelhető csoporttal…
