Éljen május elseje!

Éljen május elseje!

Ünnepi kiadás

Beköszöntött a május is, csak úgy rohannak a hónapok. A bolondos április után talán megérkezik végre a tavasz.

Idén is munkával köszöntöm a munka ünnepét (szakdolgozati bírálatok, tréning-forgatókönyv, házi dolgozatok villognak előttem a monitoron), de van itt más ünnepelni való is. Éppen ma ötéves a blog rovatom.

A 2012. május 1-jei kissé bátortalan kezdés után immár a 136. bejegyzést írom, s egyre szívesebben osztom meg élményeimet és gondolataimat szűk körű nyilvánosságommal.

Önmagában nem jutott volna eszembe, hogy születésnapi bejegyzést írjak, de épp kapóra jött egy kedves hallgatói kétely. Azzal a nem ritka gondolattal állt elő egy hallgató, hogy a tanárnő bizonyára „mint kívülálló tekint jelenleg a rendőri munkára, hivatásra”. Azt írja: „Biztos vagyok benne, hogy sok mindent hall és lát e témakörben, melyek alakítják a véleményét.” Utóbbiban egészen biztos lehet, de előbbi feltételezésében azért kicsit megingatnám. Részben ez a szándék inspirálta mostani írásomat, részben pedig egy pár héttel ezelőtti olvasmányélményem.

A levelező tagozatosok hetek óta küldözgetik a Rendészeti etika tantárgyhoz kért írásbeli dolgozatokat, s tegnap – a határidő lejártával – egyenesen özönlöttek a küldemények. El is kezdtem olvasni és szokásomhoz híven röviden, személyre szabottan szövegesen is értékelni őket. Most is, mint mindig, szép számmal akad köztük egészen kiemelkedő színvonalú írás, ami különös örömmel tölti el a maximalista tanárnőt. Szakmailag képzett, tapasztalt és a rendészeti tevékenység iránt elkötelezett, mély humánumról tanúskodó szakemberek kiváló stílusban megírt esettanulmányait olvasni több szempontból is jó érzés.

Egyrészt jó látni, hogy meghallották az előadáson elhangzó jámbor óhajt: örvendeztessenek meg egyéni történeteikkel. Ez a törekvésük egyébként még a kevésbé jó tollúaknak is tökéletesen érezhető: nagyon komolyan vették a kérést.

Másrészt mert megértették a feladat igazi célját: miközben egy-egy erkölcsileg pozitív és negatív saját élményt felidéznek, leírnak és elemeznek, erőteljes önreflexión és etikai érzékenyítésen mennek át, amiben talán saját maguk is örömüket lelik és ami hasznukra van. Még akkor is, ha a felidézett emlék nem épp kellemes.

Harmadrészt valóban ez az egyik leggazdagabb és legtisztább forrásom ahhoz, hogy az aktuális, mindennapi rendészeti tevékenységet végzők életébe, gondolataiba, érzéseibe, értékrendjébe, a szervezetek működési mechanizmusaiba betekintést, s talán nem túlzás azt mondani, hogy beavatást nyerjen a magamfajta civil tanárnő. Amilyennek tartanak és amilyennek vallom magamat. Csakhogy ez a civilség már csak félig érvényes.

Huszonöt év, amióta a rendészeti felsőoktatásban dolgozom, talán elég idő, hogy már ne csak „kívülállóként”, hanem bizonyos értelemben bennfentesként nézzek és lássak sok mindent, ami a rendészetben történik. Ettől bevallottan elfogult is vagyok, de hogy is ne lennék az, mikor tanítványaim száma már több ezerre tehető. Többször írtam már itt is azokról a találkozási felületekről, amikor a tantermen kívül láthatom is, hogy legtöbben milyen tisztességgel és hozzáértéssel végzik munkájukat. Talán nekem is van közöm ahhoz, ahogyan ők gondolkodnak, dolgoznak. S tán az sem tévképzet, hogy nem rosszabb irányba terelgettem őket azokon a „tantárgyakon” keresztül, amelyek közös tanulása során hatással voltunk egymásra.

Igen, ők is rám. Hogy emiatt nem éppen rossz a lelkiismeretem, az többek között annak is köszönhető, hogy mindig bátran merítek azokból a forrásokból, amelyeket ők táplálnak. Ebben az ünnepi bejegyzésben – bizonyítandó, hogy a tanár mennyi mindent tanulhat a hallgatóitól – e források egyikét szeretném felfedni. Talán jól látszik, hogy egy-egy ilyen írás mennyi lelki és szellemi inspiráló erőt jelent ahhoz, hogy még mindig higgyem: sok olyan érték rejlik a hétköznapokban, amelyeket érdemes lenne megmutatni. Nemcsak azoknak az elkeseredett kollégáknak, akik már alig-alig látnak ilyeneket, hanem a civileknek is, hogy legalább közvetve érezzék: a szakemberek értük fáradnak és hoznak annyi áldozatot, amennyit így egyben csak az lát, aki mindezt csinálja.

Legfeljebb még az, akivel két évtizede egyre szívesebben és színvonalasabban osztják meg az élményeket az azokat közvetlenül átélő hallgatók. Ezúton is köszönet nekik ezért. És – mégiscsak a munka ünnepe van – mindazért a fáradhatatlan és áldozatos munkáért, ami a történetek mögött van…

***

Gerillaharc a sztereotípiák ellen

A BMW-sek öntelt, önző bunkók, akik senki másra nincsenek tekintettel. A motorosok felelőtlenek, akik eszetlen száguldozásukkal nem csak a maguk, hanem mások életére is veszélyt jelentenek. A rendőrök mind tanulatlan, agresszív naplopók, akik azért választottak ezt a pályát, mert gyermekkorukban a társaik rendszerint megverték őket, és így szeretnék hatalomvágyukat kielégíteni. A vidéken kisfalvakban élők kulturálatlan, igénytelen parasztok.

Sztereotípiák, amelyek ha igazak, én egy igazán szörnyű ember vagyok, ugyanis egy aprócska faluból származom, rendőrként dolgozom, aki BMW-vel jár, és szabadidejében sokat motorozik. Sajátosan veszem fel a kesztyűt, ha azt látom, hogy pusztán ezek alapján próbálnak megítélni. Keresem azokat az alkalmakat, amikor ezekre rá tudok cáfolni. Sokat közlekedek a bajor márka szerelmeseként BMW-vel. Figyelem azokat a pillanatokat, amikor lehetőségem van a forgalom más résztvevőivel előzékenynek lenni. Ha a sávomba szeretnének besorolni, gondolkodás nélkül biztosítom a szabad utat. Ha olyan helyzet alakul ki, hogy nem kaptam meg az elsőbbséget, és a másik járművezető rám néz, egy nyugodt legyintéssel jelzem, hogy semmi gond. Ami viszont igazán meglepő, az a másik félből kiváltott reakció. Amit látni szoktam az arcukon, az a zavart döbbenet. Egyáltalán nem számítanak ilyen gesztusokra egy BMW-stől.

Ahogy motorozok, hasonlít az előbb leírtakhoz, de az elmúlt két évben egy új stílust kezdtem felvenni, amiben nagy szerepet játszott egy you tube-os motovlogger, Walter Riffic. Ez a közvetlen, jó humorú motoros képes volt ezt a hobbiját közösségi tevékenységgé formálni. Nem úgy, ahogy sokan, hogy egy bandával motorozik, hanem azzal, ahogy a külvilággal viselkedik. Motorozás közben képes teljesen idegen emberekkel kapcsolatba kerülni, egy integetés, pár szó révén. Ha egy lerobbant autót lát, megáll, megkérdezi, tud-e valamiben segíteni. Nem „zárkózik be”, mint sok motoros, aki felveszi a bukósisakot, lehajtja a sötétített plexijét, hogy még csak a szemét se láthassuk, és úgy közlekedik, hogy rá sem néz másra. Ismert és közkedvelt figurája lett a környéknek. Walter videóit látva kedvet kaptam ehhez a stílushoz, és meglepődve tapasztaltam, hogy ez nem csak az Egyesült Államokban működik. Egyszer például egy kisváros főutcáján motoroztam, amikor láttam, hogy egy kisfiú tágra nyílt szemekkel nézi a motoromat. Odaintegettem neki, mosolyogva visszaintegetett. Folytattam az utam a közeli benzinkútig. Amikor végeztem a tankolással, pont akkora értek oda az anyukájával. Az anyuka megszólított, hogy a kisfia imádja a motorokat, de még soha nem tudott egyre sem felülni, mert a motorosok többnyire nagyon mogorva embereknek látszanak, ezért nem mert odamenni egyhez sem. Kérdezte, hogy ráülhetne-e az enyémre. Természetesen igent mondtam. Minden motorozás alkalmával adódnak ilyen kis apró örömök, kedves momentumok. Miért ne használnánk ki ezeket?

Hasonló mentalitást próbálok képviselni rendőrként is. Sok emberben nagyon negatív rendőrkép alakult ki. Ha egy rendőrrel találkoznak, ennek a képnek megfelelő viselkedésre számítanak, épp ezért meglepődnek, ha kifejezetten segítőkész, empatikus intézkedéssel találják szemben magukat. A helyzet során tisztázódik, hogy rendőr vagyok, az a dolgom, hogy segítsek. Nem hagyom, hogy a statisztika vezéreljen. Nem a sokszor egymásnak ellentmondó elvárásokhoz, hanem az intézkedés alá vont személyhez igazítom egy esetleges jogsértés miatt járó szankciót. Hiszen ez a magatartás nem csak a jogkövető emberekkel működik. Sokszor előfordult, hogy kisebb szabálysértések miatt csak figyelmezettem azokat is, akikről tudtam, hogy kerültek már összetűzésbe a jogszabályokkal. Ezzel a hozzáállásommal képes voltam bizalmat ébreszteni bennük, ezért sokkal hamarabb fordultak hozzám, ha problémájuk adódott. Segítséget kértek, hogy a nehézségeiket megoldják, így nem nyúltak törvénytelen eszközökhöz. Sokszor fontos bűnügyi információval is szolgáltak. Közlekedési ellenőrzések során a megszokott protokollon túl próbáltam kapcsolatba kerülni az emberekkel. Érdeklődtem arról, milyen a biztonság a környéken, ahol laknak, milyen problémákat tapasztalnak, megkapnak-e minden segítséget. Érdekes volt tapasztalni, hogy javarészt nem kezdtek megalapozatlan ócsárlásba. Érezték, hogy egy olyan rendőrrel beszélnek, aki segíteni akar, akit valóban érdekel, mi történik körülöttük. Talán azért, mert ez tényleg így is van. Meggyőződésem, hogy a rendőrség általános megítélése csak úgy javítható, ha keressük azokat a lehetőségeket, ahol éreztetni tudjuk az emberekkel, hogy valóban segíteni, tenni akarunk.

Tisztában vagyok vele, hogy minden ember véleményét nem tudom megváltoztatni, hiszen az erkölcsös viselkedést társadalmi normákhoz mérik az emberek. Viszont kérdés, hogy valójában helyesek-e, igazak-e ezek a normák? A jövőben is azon leszek, hogy minél több negatív sztereotípiát cáfoljak meg. Jó lenne, ha minél több ember találkozna türelmes, előzékeny BMW-sekkel, szimpatikus motorosokkal, segítőkész, professzionális rendőrökkel, ugyanis vallom, hogy az előítéletek ellen azok tehetnek a legtöbbet, akik ellen irányul.