Tenyérellenállás, varázsdoboz, mandarin

Tenyérellenállás, varázsdoboz, mandarin

Ez a cím így együtt az elmúlt két napból jött össze. Hogy hogyan? Hát úgy, hogy…

Mindenkinek az életében van néhány fontos helyszín. Az enyéim közül most három ilyet mondok: uszoda, tanterem, színpad. Hangsúlyozom, ez nem sorrend, csak időrend: normálisan reggel, délben, este kerülök ezek közelébe. Bár nem feltétlenül különülnek el egyértelműen egymástól. Éppen erről szól ez az írás. A címbeli három tárgy ezekhez a helyszínekhez köthető. És most éppen egymáshoz is, általam.

A tenyérellenállás azoknak a rendszeresen úszóknak a játékszere, akik így kívánják még keményebbé tenni az úszóedzésüket. A víznek nagy az ellenállása, de nekik ez kevés. Hogy még nagyobb legyen, a kezükre húzva a vízi madarak úszóhártyáját utánzó kesztyűt, megnagyobbítják azt a felületet, amellyel a vizet hajtják maguk alatt. Tegnap reggel egy szinte mindennapos, ám nem hétköznapi úszótársammal – tudniillik izmos, áramvonalas testével meglehetősen esztétikus jelenség, amit nem lehet nem észre venni – a szaunában szokásosan szóba elegyedtünk. Ártatlan témáink egyike nyilvánvalóan közös szenvedélyünk, az úszás. Többször megesik, hogy egy tempóban haladunk, hol én húzom őt, hol ő ösztönöz engem sűrűbb csapásokra, s kibukván a vízből, összemosolygunk. Most valahogy fáradtabb voltam a szokásosnál, ő viszont úgy úszott az utolsó néhány hosszon, mint a csík. Kérdeztem is tőle: talán doppingol? Úgy is vehetjük – mondta. Csak annyi történt, hogy egész végig tenyérellenállással úszott, s amikor a végén levette, szinte megtáltosodott. Hozzászokva ugyanis a nagyobb erőkifejtéshez, ha leveszi, sokkal könnyebben siklik a vízben. Fura az ember. Ilyen nehezítő körülményeket is képes teremteni magának ahhoz, hogy utána könnyebbnek érezze ugyanazt a megterhelést. Márpedig működik a dolog, még ha csak az elme játéka is önmagával.

A medencébe nem tudok fejest ugrani, a munkába annál inkább. Tegnapelőtt és tegnap, 2017. május 11–12-én megint mély víz várt rám: az integritás tanácsadói szakirányon elérkezett az ideje az Etikai tréningnek. Bár kollégáim nem értették, miért izgulok, én azért mindig tudom nehezíteni magamnak a terepet. Most az aggasztott, hogy hiába csináltam végig kétszer is ezt a programot, egyedül most először kellett. Fura az ember. Akkor is bebeszéli magának, hogy van oka az aggodalomra, ha nincs. Mint utólag bebizonyosodott, most sem kellett volna izgulnom, hiszen ami kétszer működött, ezúttal is sikerült. A hallgatók, akikkel már félig-meddig találkoztam, kedves várakozással fogadtak. Nagyszerűen vették a lapot, ültek az üzenetek, csodálatosan alakult a csoportdinamika, s még a végére is maradt a tűzijáték apróbb-nagyobb petárdáiból. Okos előadások, hozzászólások, dilemmák, mély gondolatok és nemes érzések fel-felszikrázó fényében nézhettük-láthattuk egymást s önmagunkat. Holt költők kellemes szellemtársasága lebegett közöttünk. Pedig kiváltképp nehéz vizeken hajóztunk. Az etika, a morál szűk szorosain kerestük az átjárókat az egyéni és a szervezeti integritás között. A helyes és a helytelen, a tisztességes és a romlott, a nemes és a nemtelen fogalmainak lényegét kerestük. Percekre megadatott az illúziója, mintha meg is találnánk mindazt, ami értékes, szép és megőrzendő. Persze hogy nem érti mindenki, de írásomat elsősorban azoknak szánom, akik jelen voltak. S nem is félve, inkább kíváncsian kérdezem: csak az én illúzióm volt mindez, vagy a kollektív munka számukra is valami hasonlót jelentett?
Rokon lelkületű kolléganőm elküldte nekem ma délelőtt az alábbi kedvenc afrikai közmondását: Nyugodt tengerek nem tesznek képzett tengerésszé. Lám, véletlenül megint egy vizes kép, de illik a tanteremre is. Hiszen az sem épp a nyugodt tengerre emlékeztet, különösen akkor, ha egy olyan komplex témát boncolgatunk, mint az etikus közszolgálat, a szervezeti integritás építgetése.

Évek óta hordom magammal a filctollak, színes cetlik, olló, ragasztó tárolására „szolgálatba állított”, egyszerűségében is szép, gazdag fadobozkámat. A résztvevőknek mindig megakad rajta a szemük, mikor kiteszem a középre. Jó alkalom annak a szimbolikus üzenetnek a játékba hozására, hogy csak annyit vehetnek ki belőle, amennyit maguk is beletesznek. És nem a „taneszközökre” gondolok, mert azokat kivétel nélkül mindig vissza szokták tenni. A nap végén segítőkészen és kedvesen szedegetik össze a teremben a szanaszét került apróságokat. A varázsdoboz elkezd hatni, a kölcsönösen egymásra épített egyensúly szépen kialakul. Adunk és kapunk egymásnak, persze csupa olyasmit, ami tanteremben lehetséges: mindenekelőtt figyelmet, teret, szót, visszajelzést, biztatást, tudást, élményt. Mindent, bármit, ami a tanulást segíti.

Amikor az ember egy tanteremben zajló tanulási folyamat irányítására vállalkozik, azt ahhoz is lehet hasonlítani, mint amikor egy táncos teljes valójában megmutatja magát a színpadon. Ha a különbséget akarjuk hangsúlyozni, akkor azt mondhatjuk, hogy a táncos döntően a testével dolgozik, míg a tréner a fejével. Ám a táncos elméje és lelke is olyan koncentrált állapotban van jelen az alkotás pillanatában, hogy az a mozdulatokban szinte tapintható. S a tréner is egész személyiségével dolgozik, vagyis szívét-lelkét is beleadja a munkába. És persze fizikailag is elfárad.

Ahogy a víz áramlása, úgy a színpadi zene és tánc lüktetése és a tanterem szellemi hullámhosszaira való ráhangolódás is tömény flow. Reggel, délben, este – három az egyben. Mert este még a ráadás is megvolt. Bartók Béla, Fischer Iván és Gergye Krisztián neve fémjelezték, hogy egy ugyancsak minőségi MÜPA-előadásban lesz részünk. A csodálatos mandarint és A fából faragott királyfit tűzték az idei bérletes sorozat utolsó koncertjének műsorára. Lassan jön a nyári szünet a kulturális évadban is. Lehet más örömök után nézni – de szerencsére a verőfényes forró napoknak és a langymeleg nyárestéknek is megvannak a maguk szépségei.

Az intenzív és fárasztó két nap után a két Bartók-mű nekem most különösen nehéznek bizonyult. Nemcsak zeneileg. A történetek is komoly mélységbe húzzák a hallgatót. Az elvont koreográfia és a lenyűgözően szép megjelenítés a Gergye Krisztiántól megszokott rétegekkel gazdagította a bartóki zenét. Ez igazán méltó lezárása volt az élményeknek.

Egy ilyen nap utáni reggelre nem húztam föl az órát, élveztem, hogy addig alhatok, ameddig csak tudok. Fél nyolckor ébredtem, s egy kis lustálkodás után jöhetett a valóságba való visszahuppanás. Öt szakdolgozat várt még bírálatra. Majdnem elkészültem velük. Még egy feketéllett a műbőr kötésével itt az íróasztalon, de azt már másnapra halasztottam…