Először, másodszor… Kiskunhalas harmadszor!
Ehhez a történethez 1998-ba kell visszamenni az időben. Akkortájt nem hogy Police Café nem volt, de rendészeti kommunikációoktatás is éppen csak. Pont az az évfolyam volt az első, akiknek ez már nemcsak szabadon választható, hanem kötelező tantárgy lett, mindjárt az első félévben. Ők már az a generáció, akik nem is csodálkoztak ezen: magától értetődően adták-vették a szót, nem kellett harapófogóval kihúzni belőlük a véleményeket, a gondolatokat.
Nappali tagozatos hallgatóként tapasztalattal ugyan még nem rendelkeztek, ám kérdésekkel annál inkább. Öröm volt teret adni nekik, s nem is kíméltek. Szerencsére, teszem hozzá gyorsan, mert hála nekik, megszülethetett az első, akkor teljesen hiánypótló főiskolai jegyzet kommunikációból. Igaz, hogy ebből ők már pont nem tanulhattak, hiszen 2001 nyarán diplomáztak, a mű pedig ugyanazon év őszén jelent meg. De a velük való együtt gondolkodás, és mindaz, amire annak nyomán jutottam, testet ölthetett, s azóta is jó kiindulási alap.
Most már persze nem ilyen tananyagot írnék – ha írnék egyáltalán –, de az ott szereplő mondatokat most is vállalom. Szerencsére az emberi kommunikáció alapvetései nem változnak. Ami viszont igen, az az akkori pályakezdő és emiatt talán naivnak nevezhető szerző tudása a rendészeti kommunikációról. Ez viszont tananyagként biztosan leírhatatlan.
Sok okos és kevésbé okos sor látott napvilágot azóta az én tollamból is a kommunikációnak erről a különös szegmenséről, és rengeteg hallgató tanult meg olvasni e sorok között. Azok a kezdeti évfolyamok mégis emlékezetesek.
Hogy is ne lennének azok, mikor olyan, már akkor tehetségesnek mutatkozó leendő tisztek ültek a padsorokban, akik azóta befutott szakemberek, felelős vezetők lettek. Országos jövés-menéseim közepette sokszor megadatik megnéznem őket „természetes élőhelyükön”, azaz munkahelyükön, és jó látni, ahogy beértek, megérkeztek, helyükön vannak. És ez nem mindig és nem feltétlenül pozíció, bár néha persze az is. Sokkal fontosabb, hogy mit csinálnak, s mindazt hogyan. Mert ebben rejlik a lényeg. Jó eljátszani a hízelgő gondolattal, hogy a hogyan két legláthatóbb összetevőjére, a viselkedésükre és a kommunikációjukra talán hatottak valamicskét azok a régi-régi tanórák a pályájuk kezdetén…
A nosztalgikusra sikeredett hosszú bevezető után talán nem váratlan fordulat, ha elárulom, hogy a címben szereplő város kapitánya is egy azok közül, akiket idestova 20 éve ismertem meg még zsenge tisztjelölt korában. Frizurája, családi állapota és szakmai tudása rengeteget változott, de ő maga, jelleme, nyitottsága és lelkesedése semmit. Számomra bizonyítja ezt – többek között – az az odaadó érdeklődés, amivel éppen most két éve a Police Café módszere felé fordult.
Az első kortyok nemcsak neki, de Kiskunhalas közösségének is ízlettek, s mára elmondható, hogy az országban eddig egyedülálló módon ők már harmadszorra nyitották tágra rendőrkávéházuk ajtaját. A kíváncsi és egyre aktívabb civil közösség mindig ugyanarra a következtetésre jut: de jó, hogy a rendőrök hívják őket, hogy itt lehetnek és együtt gondolkodhatnak, beszélgethetnek és cselekedhetnek az élhetőbb, biztonságosabb Kiskunhalas érdekében. A hozzáértő rendőr asztalgazdák keze nyomát egyre professzionálisabb prezentációk és illusztrációk igazolják. Az utolsót az egyik kedvenc asztalgazdám TARTOTTa. Hogy miért a kedvencem? Melyik moderátornak a szívébe ne lopná be magát az a közrendvédelmi szakember, akiben az ezúttal három asztaltársasággal folytatott beszélgetés mottójaként ez a cím fogalmazódik meg: „Halas, ahol mindenki otthon lehet…”
Kell-e ennél frappánsabb összegzése egy, a közösségi együttélés szabályait taglaló, messze nemcsak rendészeti szemüvegen át vizsgált témakörnek, amiről ez a harmadik kiskunhalasi Police Café szólt? Nem kell. Kellene viszont sok ilyen jó, előre vivő beszélgetés ilyesmiről. Máskor is, máshol is… Szóljon, aki kedvet kap hozzá!
