Érettek?
35 év – életkorban nagyon jó, évfordulóban már kicsit sok. De lesz ez még több is, és remélem, még sokáig számolgathatunk. Pláne, hogy vannak köztünk jó matekosok, ugye…
Idén volt ennyi éve annak, hogy megértünk, legalábbis öt tantárgyból, Nagykátán a Damjanich János Gimnáziumban, mi, 4/c-sek. Arra mindenképpen, hogy papíron nagykorúak legyünk, és elkezdjük a felnőttes életet. Ki dolgozni kezdett, hamar családot alapított, ki pedig még kicsit kitolta a diákéveket – utólag visszagondolva ezt a boldog, felhőtlen és bizonyos értelemben felelőtlen korszakot.
Az első, majd a sokadik öt év sok változást hozott. Fel-, le-, előre, hátra, jobbra, balra emelkedtünk, zuhantunk, léptünk, fordultunk. A régi osztályteremben mégis automatikusan beülünk egykori padtársaink mellé, és elkezdünk osztályfőnöki órát tartani. Mint állandó ceremóniamester – hiszen osztályfőnökünk, Kati néni már régóta nem lehet velünk – konokul megtöröm a hagyományt. Ragaszkodom hozzá, hogy ezúttal ne névsor szerint haladjunk, hanem az „add tovább” módszerével. Eleinte persze lehurrogják, de nem hagyom magam lebeszélni. És jó is, mert a névsorban mindig utolsó Z. Zs. monogramú társunkat talán negyediknek szólítja valaki, s ő örömmel jegyzi meg, hogy még sose került sorra ilyen hamar. Hiába, az ábécénél van igazságosabb, izgalmasabb, adekvátabb rendezőelv: együtt töltött kamaszkorunkból eredő egymáshoz kapcsolódásunk eseti varianciája. Hogy ez micsoda? Hát, csoda. Az első beszélő egy metszőollót emleget mintegy véletlenül azzal kapcsolatban, akit következőként szólít, s láss csodát: annak női táskájából előkerül egy metszőolló. Most ezt hogy? Ti összebeszéltetek? És senki nem hiszi, hogy nem. Ez valami régi poén lehet, és kiderül, hogy az is. És már röhögünk. És utána még sokszor. Aztán van, hogy döbbenten hallgatunk, csodálkozunk, figyelünk, beszólogatunk, szívjuk egymás vérét, ahogy régen s azóta is, ha összekerülünk. Minden poén a régi, bizonyos értelemben szerencsére nem változunk. De mintha tapinthatóbb lenne az egymásra figyelés.
Jönnek más kereszteződések: az én gyerekemet te tanítod, az övé meg a kollégád lehet, ha jövőre végez angol-földrajz szakon. Iskolaigazgatóként vigasztalja egyik a másikat, hogy ne sajnálja, hogy ő nem lett az, mert bizony onnan se lehet megváltani a világot, a pedagógiát, de még csak egy tanári kart se. És van köztünk anyakönyvvezető, aki két osztálytársunk házasságából született legidősebb lányának esküvőjét most nem celebrálhatta ugyan, de a következőre majd ráhajtanak. Évtizedig egy multinál igazgatóként dolgozó társunk visszaavanzsált középiskolai tanárrá, és piszokul élvezi, más, aki általános iskolai tanárnak tanult, most gépjárművezetést oktat. Ez is tanít, az istenit!?
Orosz és testnevelés tanárnőink – zárták a kis monológok sorát. És miközben családi veszteségeiket mesélték, igazi tanár mivoltukból áradó derűjük és vitalitásuk jótékonyan hatott mindenkire. Pedig néhány generációval előttünk poroszkálnak. Örültek, hogy látták egykori kisdiákjaikat felnőni, beérni. Megnyugtatta őket, hogy alapvetően mind rendben vagyunk. De legjobban talán mégis az eshetett nekik, hogy az egykori 4/c-ből a legtöbben a tanári pályát választottuk, és sokan még mindig vagy újra gyakoroljuk is ezt. És ahogy elnéztem, már így is maradunk. Ha rajtunk múlna a magyar köz- és felsőoktatás, szerintem nem lenne semmi baj.
A hiányzók közül négynek volt elfogadható igazolása. Egyikük egy másik földrészről nyilván nem tudott csak úgy hazaugrani, a másik a Balatonnál szüretelt. A harmadik a saját maga által rendezett hétvégi összejövetelen házigazdáskodott. Neki majd elmesélem, mi volt, már ha ez a kis összefoglaló nem volna elég. A negyedik meg értünk is dolgozott: az energiaszámlázás káoszán próbált úrrá lenni.
Ketten már sehogyan se tudnak velünk ünnepelni, hozzájuk az eső áztatta temetőbe sétáltunk ki.
Az örökösen hiányzókat, azt hiszem, másként veszítettük el az évtizedek alatt, aminek okát nem is nagyon firtatjuk. Radnótit parafrazeálva: Nem tudhatjuk, hogy másnak ez az osztály mit jelent… Azt tudjuk, mert most is egyértelmű volt, hogy nekünk, a huszonhárom jelenlévőnek biztosan nagyon szép és fontos időszak volt az a négy középiskolai év. És jó felidézni, legalább ötévente, de szerintem külön-külön gyakrabban is eszünkbe jut. A mostani szervezőknek óriási köszönet, hogy összehozták ezt a jó kis napot!
Gyerekek, legközelebb ismét veletek, ha nem is ugyanitt – szurkoljatok! –, de együtt, még érettebben, mert az bizony szép kerek évforduló lesz!
