Police Café Csongrád
A tavaszi turné 2016. április 5–7. közötti dél-magyarországi állomásai a Csongrád megyei Szeged, Hódmezővásárhely és Makó voltak.
A beszámolóban ezúttal a személyes élmények fognak dominálni, de nem bánom. Ebben a tavaszi sorozatban valahogy megint minden porcikámmal nagyon benne vagyok, de ezt se bánom. Persze a szakmaiság is végig izgalmas és ebben az írásban is méltó szerepet kap, de nem tehetek róla – pontosabban nem is akarok tenni ellene –, hogy azt is a saját szemüvegemen keresztül látom és láttatom. Talán nemcsak a blog műfaja engedi ezt meg, de az olvasónak sincs ellenére. Hátha így könnyebben átérzi ennek a szép utazásnak a harmóniáját…
Haladok időrendben, sőt, kissé vissza is ugrok márciusra. Már a Police Café képzéseken abban a kellemes meglepetésben volt részem, hogy a programba bevont rendőrök közül sokan az elmúlt tizenöt évben tanítványaim voltak, többnyire a Rendőrtiszti Főiskolán. A legrégebbi emlékeket egy egykori lelkes szakdolgozóval idézgettük, aki ma már szenior állományban igyekszik megelőzni a bűnt. Volt, akivel a nappali tagozaton hosszabban és közvetlenebbül dolgoztunk, volt, akivel a levelező tagozaton a közvetettebb hangvételű, de azért emlékezetes előadások kedves jeleneteit emlegettük. Büszkén mondom: az egyik napon többen voltak a jelen lévő húsz résztvevő közül azok, akiket itt-ott tanítottam, mint akiket nem. Sőt, olyan is volt, akivel együtt tanultam: a tavalyi élménypedagógia tábor két csapattagjával is nagy öleléssel fogadtuk egymást az érkezéskor. A szegedi telefontorony mint saját korlátaink átlépésének szimbóluma szétválaszthatatlanul köt össze minket. Aki érti, érti, aki nem, annak ezt most úgyis hiába is magyaráznám…
A legérdekesebb azzal a fiatalemberrel volt újra találkozni, akire egy karcagi középiskolai rendészeti tanulmányi verseny zsűritagjaként a hat évvel ezelőtti, tehát még fiatalabb kiadásában emlékeztem. Ő maga, akkor még középiskolásként, versenyző volt. S nem is akármilyen: első helyezést ért el, ami a Bajai Bereczki Máté Szakképző Iskola és Sportiskola diákja lévén persze egyáltalán nem meglepetés. Sok hallgató került onnan a rendészeti pályára a kiváló felkészítő tanároknak köszönhetően. Ez a fiú akkoriban szintén rendőr akart lenni, de a felvételije a szegedi jogi karra is sikerült, így inkább azt választotta, s időközben el is végezte az egyetemet. Jogászként aztán állást keresve a szegedi rendőrkapitányságnál kötött ki, s fél éve sincs, hogy ott dolgozik a vizsgálaton. Az álma, ha kisebb vargabetűvel is, de végül is valóra vált.
Csoda-e, ha az egykori hallgatók és tanulótársak sokkal könnyebben vették a lapot, s nemcsak a képzésen, de az élesben zajló Cafékon is. Hogy teljes legyen az otthonosság érzete, a szegedi rendezvényen jelenlegi tanítványokkal is találkoztam. Egy kedves fiú és lány a nappalin most végzősök, s az utolsó szakmai gyakorlatukat töltik a kapitányságon. Ezen a napon végre nagyobb szeletet is haraphattak abból a tanulási módszerből, amiből az igencsak kötött egyetemi szemináriumokon csak ízelítőt kaphattak. Ízlett is nekik, úgy mondták.
Ha már Szegeden jártam, gondoltam, nem hagyom ki, hogy beugorjak a városi kapitányságra, ahol tíz évvel ezelőtt egy fél kapitányságnyi rendőrt volt alkalmam kétnapos kommunikációs képzésben részesíteni. Akkortájt kezdtem ismerkedni, barátkozni a tréning műfajjal, s ehhez adott nekem – nem mindig könnyű kollégái személyében – kísérleti alanyokat az akkori szegedi rendőrkapitány. Még ma is ő ül ebben a székben, s mint egykori tanárember, megérti talán a tanítványok iránti lelkesedésemet. S ahogy ott beszélgetünk az irodájában, egyszer csak bejön két fiatal rendőrtiszt, kérik az engedélyt belépni, s amikor meglátnak, és néven szólítva őket mosolyogva rájuk köszönök, előbb pironkodva a vezetőjük előtt, majd megkönnyebbülve, hogy csak jókat tudok róluk mondani, visszamosolyogva üdvözölnek. – Sok ilyen hallgatót küldjön nekem, Kata – mondja mosolyogva a kapitány is, s én büszkén ígérem neki, hogy ha rajtam múlik, így lesz. Mellettünk pedig – két fiatal beosztottja és meglett parancsnoka között állva – szerényen-büszkén hallgatja mindezt az az osztályvezető, akinek mesterszakos diplomáján még nincs egy éve, hogy megszáradt a tinta. Kell-e mondanom, hogy őt is edzettem szellemileg és lelkileg három féléven át?
Aztán jött a hódmezővásárhelyi nap. Valamit sejtvén arról, hogy az itt élők az átlagosnál inkább lokálpatrióták, a Café vendégeinek bemutatkozásakor azt kértem, mindenki mondja el, milyen személyes kötődése van a városhoz. Kezdtem az enyémmel, ami egyszerű és szép: az egyik legrégebbi és legkedvesebb baráti kapcsolatom fűz ide. Szegedi egyetemistaként megismert szobatársam, csoporttársam lakik itt, aki erre a két éjszakára is szállást adott. Akivel úgy tudok közös mániánkról, a tanításról beszélgetni, ahogy kevesekkel. A kollégiumi éjszakákon és nappalokon kezdődött – a barátság is, a beszélgetések sora is az akkor még csak tervezett tanári pálya örömeiről és az azóta megismert nehézségeiről, s nem szűnik azóta sem, hiába a földrajzi távolság. Ő középiskolásokat tanít, éppen azokat, akikből aztán az én egyetemistáim lesznek. Sok az összekapcsolódás, minden értelemben.
Ezt hallván persze a résztvevők hangulata is lassacskán megenyhült, s kezdték feltárni azokat a problémákat, amelyekre a helyi biztonsággal kapcsolatban rálátásuk van. Jóllehet a létszám nem volt végig teljes – majdnem úgy távoztak a résztvevők, mint a búcsúszimfónia zenészei –, összességében egy sikeres programot zárhattunk.
A harmadik napon Makóra érkezett a Csongrád megyei Café-sorozat. Nyilván kitalálható, hogy itt is volt ismerős, de még mennyire. Sőt, előre megbeszéltük, hogy együtt költjük el az ebédünket. Egy kemény fejű, szilárd jellemű, ám őszinte és meleg szívű régi kedves tanítvánnyal – jóllehet már tíz éve is van annak, hogy szem elől tévesztettük egymást – ugyanott vettük föl a beszélgetés fonalát, ahol annak idején elejtettük. Persze hogy ő is rendőr, azaz hogy már csak volt, s ezért is lehet, hogy mindenki ismeri a városban. A most is derűs, érdeklődő volt rendőr kíváncsian fürkészte, mit hoznak ki a fiatal kollégák ebből az érdekes programból, s sajnos jogosan azt kellett megállapítania, hogy nem eleget. Hamar magyarázatot kínált nekem arra az e tájon jellemző helyzetre, hogy az eredetileg szakértői Café meghívott vendégeinek megszólítása és bevonása miért nem járt sikerrel. Ez történt ugyanis, s mikor a szervezők ezzel szembesültek, hogy ne hiúsuljon meg a rendezvény, gyorsan toboroztak közönséget, javarészt polgárőrökből és nyugdíjasokból. A rugalmasság, a gyors alkalmazkodó képesség persze az asztalgazdák és a moderátor részéről ezúttal is kihozta a műfajból a maximumot. Mégis, a legközelebbi ilyen jellegű civil-rendőr konzultáció szervezésénél ennek a gyermekbetegségnek a kiküszöbölésére is oda kell majd figyelni.
A helyszínek kiválasztása mindig fontos szempontja a Police Caféknak, hiszen a vendéglátók ezzel is üzennek. A meghívott vendégeket lehet olyan helyre invitálni, amelyik kötődik a rendőrséghez – ezt a megoldást választották a rendezők Hódmezővásárhelyen és Makón azzal, hogy a kapitányság épületébe hívták a résztvevőket. A szegediek viszont egy másik célt tartván hangsúlyosnak, egy ízig-vérig civil közösségi teret, a szegedi Szent-Györgyi Albert Agórát választották.
Mindhárom hely szelleme – melyik hogyan – illeszkedett a kitűzött célhoz. Könnyű a nagyvárosoknak, ahol ilyen intézmények vannak – mondhatják a kisebb települések lakói. De nem a hely a legfontosabb, hanem hogy sikerül-e ott olyan hangulatot teremteniük a házigazdáknak, ahol jól érzik magukat a vendégek. És ebben egyik csongrádi városban se volt hiba.
Ezekkel a tapasztalatokkal megpakolva a hátizsákomat mehettem tovább a szomszéd megyébe, Bács-Kiskunba, amiről hamarosan beszámolok… De addig még érik itt valami…
