Évforduló

Évforduló

Mesterkedés, megint… és mindig?

Nemrég indult a tavaszi szemeszter, és máris majdnem vége. Rengeteg a tennivalóm és ezzel párhuzamosan az írnivalóm is. Legutóbbi tanári örömöm megírása óta megint másfél hónap telt el, de közben persze történt ez-az, sok szép élménnyel gazdagodtam. De most jöjjön a leg. A legjobb élmény. És nem kérek elnézést az elfogultságom miatt, egyszerűen csak bejelentem, jó előre. Én szóltam.

Majdnem napra pontosan egy évvel ezelőtt kezdődött. 2014. április 4., 26. és május 10. Ezeken a napokon tartottam azt az előadás-sorozatot, amely (sok) mindent megalapozott. Egyelőre egy három felvonásos tanulási folyamatot. Az első felvonás a 2014-es tavaszi szemeszterben, a második ugyanazon év őszén, a harmadik pedig ebben a félévben zajlott. S miközben persze részese, sőt igencsak aktív alakítója voltam, mégis, visszatekintve olyan, mintha csak megtörtént volna velem. Annyira összeillett minden, olyan magától értetődően, lassan, fokról fokra kapcsolódtak egymásba a láncszemek, hogy úgy éreztem, egyszerűen elég ráfeküdnöm, mint valami hullámra, és visz magával az áramlat.

Hogy rébuszos az egész? Hát persze, szándékosan. Kétféle olvasóra számítok ezúttal. Lesz, aki fél szavakból is érti, s lesz, aki talán úgy sem. De ez most egyáltalán nem zavar. Azért persze igyekszem, hogy érthető legyek annak is, aki nem – vagy nem így – élte át ezt az egy évnyi csodálatos utazást. Mert nekem az volt, az biztos, s csak remélni tudom, hogy annak is, aki az útitársam volt. Vagy ha tetszenék, játszótársam.

Mert mi is történt? Kezdődött egy minden nehezítő körülmény ellenére is interaktívvá tett Integrált társadalomtudományi ismeretek című előadással, több mint 70 hallgatónak. Akik közül a kemény mag úgy 20-25 fő lett: ők jöttek minden alkalommal, mert elkapták a fonalat már az első mondatnál, s bár kellett hozzá energia, de puhultak szépen. Aztán folytatódott a vizsgájukkal, ami különös volt: minden addiginál fondorlatosabb módját eszeltem ki annak, hogyan vegyem rá őket az igazi, gondolkodós tanulásra, a kreativitásukat is megmozgatva. A négyféle választási lehetőséget kínáló kollokvium egyszerre volt kellemes és tanulságos, s talán nemcsak nekem emlékezetes. Biztos, ami biztos, itt a blogban azért megörökítettem: Már megint mesterkedtem valamiben…

Következett a második felvonás, a Kommunikációs tréning, amelyben trénertársam is akadt. Az első közös egyetemi játékunkat nemcsak mi, a résztvevők is felettébb élvezték. Tudjuk, mert elmondták. Itt már azok is elkezdtek lassan-lassan kinyílni, akiket az első félévben nem sikerült megnyerni. És az ehhez kapcsolódó számonkéréssel megint sikerült meglepnünk a hallgatókat: Tovább az önmegismerés útján…

És végül jött a harmadik felvonás, a Vezetői kompetenciák című, amely afféle betetőzése volt az addig elkezdett építkezésnek. Valahogy minden a helyére került, az élek lekerekedtek, olyan szép ívet sikerült rajzolni az utolsó tizennyolc órának, hogy még a péntek délutáni és a szombati egész napos maratoni órák sem tűntek hosszúnak. Szinte motiválni sem kellett egymást: kölcsönösen hatott a nyitottság, az egymásra figyelés, az érdeklődés. Röpült az idő, s szárnyaltunk mi is. Ritkán adatik meg ilyen összehangoltság mindkét részről. Legalábbis én így éltem meg. Azt hiszem a hallgató is. Nem is akarom ezt különösebben ragozni, hiába vagyok nyelvész.

És persze az sem véletlen, hogy eszembe jutott az évforduló: ezt a bejegyzést 2015. április 26-án írom. A gondolat, hogy ebből megint élménybeszámoló lesz, április elején fogalmazódott meg bennem, amikor véget ért az egyéves, három kurzusból álló sorozat. De szeretném hinni, hogy bár úgy tűnik, valaminek vége van, egy másik valami épp csak elkezdődött.

Kedves Mesterek! Vigyétek magatokkal mindazt, amit tanultunk, én is így teszek. Az elsők vagytok, akikkel sikerült végigcsinálni, amit szerettem volna. Köszönöm nektek! Nagyon!