Ezt hozta az ősz… – Ízelítő a Művészetek Palotájának szezonnyitó kínálatából

Ezt hozta az ősz…

Ízelítő a Művészetek Palotájának szezonnyitó kínálatából

„Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.” 

Kosztolányi Dezső szinte ínycsiklandó hangulatképet karcolt papírra arról, mit lehet szeretni az őszben, annak ellenére, hogy újra és újra az elmúlás érzetét kelti az emberben. Mindig nehezen látom meg a szépséget ebben az évszakban, bár mindaz, amiről Kosztolányi Őszi reggelije szól, a kivételek közé tartozik. Mint ahogyan a kedvenc magyar kulturális intézményem kínálta őszi felhozatal is.

Idén különösen hosszúra nyúlt és lassú volt a természet visszavonulása, még most is nehezen hihető, hogy novembert írunk. A Müpa rendezvénynaptára azonban telis-teli van, s ha másból nem, ebből biztosan tudni lehet, hogy beköszöntött az ősz. S micsoda produkciókkal! Bérletes sorozatainkat már tavasszal kiválasztottuk, a legvonzóbb eseményekre a jegyek hónapokkal ezelőtt elkeltek. Ám szemfüles és szintén szenvedélyes koncertlátogató barátnémnak hála, szerencsére ritkán maradok le arról, amiről nem szeretnék. Ő szokta mondani, hogy ahol két cintányért összeütnek, mi már ott vagyunk. Ez persze költői túlzás, de nem jár messze az igazságtól, már ami a Müpa kínálatát illeti. Nem meglepő módon idén is kitesznek magukért a műsorszervezők. Most három előadást választottam kissé részletesebb bemutatásra, s nem időrendben haladok, hanem aszerint, ahogy felidéződnek és egymásba kapcsolódnak bennem az élmények.

2018. november 4., Szenvedélyem: a zenés színház – Szirtes Tamás

A vasárnap délelőtti matiné célközönsége a kezdetektől fogva vegyes: egyrészt a gyerekek, másrészt pedig az őket kísérő felnőttek, többnyire szülők és nagyszülők. A szenvedélyek terjesztésének, kiváltképpen azokénak, amelyek nem károsak, ez a formája különösen a gyerekek között fontos. Azt hiszem, nem kell magyarázni, miért.

Természetesen a mostani epizód főszereplője is szenvedélyes művész, árad belőle a tudás és a szakmája iránti alázat. A Madách Színház ügyvezető igazgatója, vagy ahogy mindenki szólítja, a „Tanár Úr” bevezetőjében komplett kis színháztörténetet kanyarít az ókortól a Rocksuliig, és olyan megkapóan beszél a színházi lét filozófiájáról, hogy azon sem akadok fenn, ahogyan sajátosan ferdíti a Shakespeare-nek tulajdonított mondást: „A Színház egy egész világ!”

A sajátos világteremtésnek ezúttal a zenei változatába avatják be a nézőket a művészek. „A hangok és a csend ritmikus váltakozásából összeáll valami, ami képes arra, hogy a hallgatóban a lehető legközvetlenebbül érzelmeket keltsen” – így valahogy definiálja Szirtes Tamás a zenét. A zene egyenesen a szívbe hatol, s ha ehhez egy-egy jól dramatizált történetet illesztünk, kész is a zenés színház. Ennek népszerűsítésére és professzionális művelésére vállalkozik évtizedek óta a Madách Színház társulata, mégpedig a musicalen keresztül, amelyik, bevallom, nem tartozik a kedvenc műfajaim közé. Persze van néhány világhírű darab, amit nem lehet kihagyni, az ember ezekből szívesen dúdol ismert részleteket, de ennyi. Ezen a délelőttön azonban sikerült átéreznem és ezáltal talán megértenem a musicalrendező nyilvánvaló elfogultságát. Persze nem csodálkozom, hiszen rajongása 1982-ben a Macskák londoni bemutatójakor kezdődött. Így könnyű… De onnan indulva a műfajt Magyarországon is meghonosítani, ahhoz már valóban kell a szenvedély. És sok-sok tehetséges művésztárs is, akiknek egy részét láthattuk és hallhattuk is ezen a matinén.

Szirtes Tamás ezt a folyamatosan megújuló zenés színházi műfajt minden ízében-szegletében ismeri. Nemcsak az énekes színészek, hanem a zenészek, a koreográfusok és a mindig háttérben szorgoskodó kellékesek, díszlet- és jelmeztervezők is teret kaptak a bemutatkozásra. Színházi beavatás volt ez a javából. Aki eddig sosem látott be a kulisszák mögé, az most értő kalauzolás mellett, tökéletes arányérzékkel szerkesztett műsorban, ráadásul nagyon könnyedén és szórakoztatóan tehette meg.

Az előadás egyébként igen cselesen egyben egy új bemutató promotálása is volt. De jól van ez így. Annyira hatásos volt, hogy barátnémmal el is határoztuk, megnézzük a darabot. Andrew Lloyd Webber – Glenn Slater – Julian Fellowes: Rocksuli című művéről van szó. Témája illeszkedik a matiné céljához: bemutatni azt a szenvedélyt, amivel a zenéhez (is) érdemes viszonyulni. Az alkotók egy maréknyi klasszikus zenét tanuló, elitiskolába járó diák és áltanáruk szellemes és fordulatos történetével bizonyítják az örökzöld rock and roll erejét. Na meg a pedagógiáét, amelyik ha igazi, akkor szeretetre, bizalomra, együttműködésre és szolidaritásra neveli a nebulókat. Ahogy az osztály egy emberként énekelve áll ki a bukott tanárért – „Nincs a földön nálad jobb tanár!” –, az szívet melengető. S ugyancsak bele lehet borzongani abba a jelenetbe, amikor arról szól a dal: „Ordíts, hogyha fáj!” Ha valakinek ezek után maradt volna kétsége afelől, hogy a színház miért is varázslat, a gyerekszínészek szavai biztosan eloszlatták. A maguk módján és nyelvén, de arról beszéltek, hogy „a színház a folyton a valóság és a fikció határán billegő pillanat művészete”, aminek megélését nevezték a görögök annak a bizonyos katarzisnak. Ezek persze Szirtes Tamás szavai.

A darabból részletek csendültek fel, miközben a rendező, a zeneszerző és a koreográfus ízelítőt adtak a szereplők castingjából is. Egyáltalán nem egyszerű ez, még a válogatók felől nézve sem. Elhangzottak a válogatás szigorú szempontjai, amelyek mentén vizsgálják és értékelik a jelentkezőket. Egy prózai szerepre való válogatás során a beszédkészséget és azt a bizonyos, megmagyarázhatatlan színpadi jelenlétet figyelik. Az énekesi castingon a hangminőséget és a muzikalitást, a táncos produkciókra történő válogatásnál pedig a ritmusérzéket, a tanulási és előadókészséget nézik. A Rocksuli szereplőgárdájánál még egy negyedik szempont is számított: a hangszeres tudás. Ugyanis a gyerekek mindvégig maguk zenélnek a produkcióban. Kocsák Tibor, a színház zenei igazgatója méltatta azokat a zenetanárokat, akik a szereplők zenei felkészítését végezték. De megismerhettük Tihanyi Ákos és Molnár Ferenc koreográfusokat is, akik jóvoltából egy miniatűr mesterkurzusnak is tanúi lehettünk. Az is a pedagógia magasiskolája, amit ők bemutattak.

Amikor a gyerekek szerepeltek, a mesterek a színpad széléről figyelték őket, és jó volt látni, ahogy örülnek annak, mennyire ügyesek a tanítványok. És láthatólag a gyerekek is nagyon élvezték a spontán kialakuló mókát, és szívesen beszéltek arról, milyen élmény nekik színpadon dolgozni. Izgalmas volt bekukkantani abba a műhelybe, ahol valakiből gyerekszínész lesz. Alig kell hozzá valami: csak zenélni, énekelni, beszélni és táncolni kell tudni. Na igen. Csak… Mint mindig, most is megdolgoztatták a gyerekközönséget is, s ők izegtek-mozogtak, tapsoltak, kiabáltak, ahogy kell. Már a színpadkép is csalogató és sokat sejtető volt. Balra egy zenekari sziget, középütt színpadrészlet a darabból, jobb oldalt pedig már a sorozatból megszokott színes fotelekből álló beszélgetősarok, amely ezúttal inkább pihenésre szolgált. Jó ez a sorozat, s bár nem vagyunk már gyerekek, itt a helyünk…

2018. október 20., Saint-Saëns: Sámson és Delila – MET HD

Ki ne ismerné az ószövetségi történetet, melyben a hajában rejlő erejéről híres Sámson a női csábítás leggonoszabb változatának, az ezt megtestesítő Delilának esik áldozatul? De hogy ebből opera is született, azt bizony nem tudtam. A Metropolitan Opera új produkcióját tehát mint újdonságot választottam az idei étlapról.

Az opera számomra a zenei műfajok netovábbja, s ez akkor is így van, ha emiatt különcnek tartanak. Szeretem, ahogy zenében teljesednek ki azok az emberi érzelmek, amelyeket ha csak olvasok vagy képen látok, akárhogy is igyekszem, nem olyan intenzíven hatnak rám, mint ha mindez csodálatosnál csodálatosabb dallamokba van csomagolva. Így vagyok összerakva és kész.

A Müpa műsorkalauzából tudom, hogy a két címszereplő, Elīna Garanča és Roberto Alagna már egy másik érzéki francia operában, Bizet Carmenjében is elvarázsolta a közönséget. Nem mellesleg, arra is van már jegyem, igaz, csak a férfi főszereplő lesz ugyanaz, mint ebben a darabban. Azért ilyesfajta zenei szenvedélyek láttán valahogy csak ki lehet bírni a közelgő téli estéket is…

2018. november 2., Verdi: Requiem

Erről a műről nem szeretnék túl sokat mondani. Beszél az minden helyett. A Requiem mostani megszólalása a Müpa ajánlója szerint is „különleges volt, hiszen a legadekvátabb időpontra, halottak napjára esett. De különleges azért is, mert az előadó-gárda csupa nemzetközi csillagot vonultatott fel: John Eliot Gardiner keze alatt A Forradalom és Romantika Zenekara muzsikált, amelyet a karmester 1989-ben kifejezetten a klasszikus és romantikus remekművek tolmácsolása céljából alapított. A Monteverdi Kórus szólista kvalitású énekesekből áll, s így minden stílusban tiszta, áttetsző hangzású, ugyanakkor rendkívül erőteljes és szuggesztív produkciót nyújt. Az amerikai Corinne Winters, a svéd Ann Hallenberg, a litván Edgaras Montvidas és az olasz Gianluca Buratto szólistakvartettjének nemzetközisége önkéntelenül és minden magyarázat nélkül is Verdi művének nemzetek feletti, egyetemes értékét hangsúlyozza. Éppen Mert Giuseppe Verdi 1874-ben befejezett, s még ugyanabban az évben be is mutatott Requiemje vérbeli romantikus alkotás. A mű, melynek keletkezéséhez Gioacchino Rossini és Alessandro Manzoni halála szolgált fájdalmas ösztönzéssel, csupa drámai effektus és operai dallam: Verdi nem tagadhatta meg önmagát, az ő műhelyében még egy liturgikus műfajú kompozíció is ilyen mélységesen emberi érzelmek és indulatok kifejezőjévé vált.”

Vagyis ha jól értelmezem, és sokan mások is mondják, tulajdonképpen Verdi Requimje is zenés színház. Ezért hozom szóba most. Olyan drámai erejű érzelmeket mozgat meg, ami messze különlegessé teszi a zeneirodalomban született rekviemek között.

Nem akarván ünneprontó lenni, azért elárulom: nekem mégse ez a kedvencem, hanem a Mozarté. De ezen az előadáson inkább az előadók elképesztő zenei világszínvonalát szerettem volna csodálni, és sikerült. Örülök, hogy élőben láthattam a nagy karmestert. Igazi zenei csemege volt.