A hatékonyság titkai I.
A kevesebb több?
Engem is régóta foglalkoztat az a kérdés, hogy hogyan lehet fokozni a tanulás hatékonyságát. Ha valamiből több van (például órából, tananyagból, információból, tanulóból stb.), az nem jelenti magától értetődően azt, hogy azáltal bármi is jobb lesz. Ha például magas óraszám van rendelve egy egyetemi kurzushoz (persze mihez képest sok ez a szám? más kurzusokhoz képest? a szükségeshez képest?), az ugyan tény, de hogy ez jó vagy nem, az attól függ, hogyan és mivel töltjük meg ezt az időt.
Vegyük például azt az esetet, amelyikről most írni szeretnék. A nappali tagozaton már az utolsó mohikánoknak számítanak azok a harmadéves biztonsági szakirányos hallgatók, akik a kommunikációs ismereteket még 28 órában tanulják. Vagyis tanulták. A viszonyítás kedvéért: az utánuk jövők már csak 14 órában fogják. A múlt idő másért is indokolt. Szeptember közepe ide vagy oda, holnap lesz egy hete, hogy véget is ért a kurzus, mert az órák tömbösítve mindössze tíz napon belül lezajlottak. Az élmények talán nemcsak bennem frissek.
28 óra például egy unalmas frontális előadássorozaton kulturáltan szundikálva egy örökkévalóságnak tűnhet, de ugyanez az idő gyakorlati tréningen nagyon kevésnek. Gyanítom, nemcsak nekem repültek gyorsan a (tan)órák ezzel a meglepően kis létszámú csoporttal. A meglepő itt szó szerint értendő. Tudni kell, hogy a csoportlétszám a nappali tagozatunkon 15 és 30 között mozog. A 10-12 fő – ami egyébként a tréningekhez ideális lenne – ritkaságszámba megy. Amikor szeptember 3-án a tanterembe lépve öt hallgatót találtam, rutinszerűen kérdeztem: Hány embert várunk még? Lehetséges, hogy a tanév első napjaiban már ilyen sokan betegek? Mire jött a válasz: Csak egy társunkat várjuk, Tanárnő, mindössze ennyien vagyunk… S egy percen belül valóban hat szempár figyelte megdöbbent arckifejezésemet. Ezt muszáj volt kommentálnom. A szokásos kis papírlapok egyikére, amelyeket ilyenkor a kurzussal szemben meglévő elvárásainkkal és fenntartásainkkal írunk tele, magam ezt jegyeztem föl: „Az alacsony létszámtól nagyobb hatékonyságot remélek. Ugyanakkor tartok attól, nehogy az esetleges hiányzások ellehetetlenítsék a foglalkozások megtartását.” Szerencsére az utóbbi aggodalom teljesen fölöslegesnek bizonyult.
De mi a helyzet a hatékonysággal? Erről persze a résztvevőknek kellene nyilatkozniuk. Véleményük, benyomásaik egy részének a csoportzáráskor hangot adtak, én híztam is a büszkeségtől pár kilót. Ezúton is köszönöm nekik a pozitív visszajelzéseket. De nemcsak azt, hanem az időnként csalafinta, mindig őszintén kíváncsi kérdéseiket, a szorgalmukat, a kedvességüket és az együttműködésüket, mert tudniuk kell, hogy mindez nélkülük nem jöhetett volna létre. A módszernek és az általa a résztvevők könnyen felkeltett motivációjának hála ezúttal is úgy tűnt: a kevesebb több. Hat tanulóval éppen kétszer, háromszor, négyszer többet lehet foglalkozni, mint tizenkettővel, tizennyolccal vagy huszonnéggyel. Megint sikerült tehát egy érvet gyűjteni arra, hogy a(z ezúttal valóban kis)csoportos oktatás nagyságrendekkel hatékonyabb, mint a tömeges. Nincs ebben semmi titok, a pedagógia régóta tudja ezt.
Persze mondhatjuk, hogy könnyű a harmadéves biztonsági szakirányosoknak, hiszen ilyen kevesen vannak. Ez egyébként nem volt mindig így: harmincan indultak, s a legkülönbözőbb okokból az utolsó évre csupán hatan maradtak. Vagyis egyáltalán nem könnyű nekik. Persze nem kívánom ugyanezt a megfogyatkozást a mostani elsősöknek, akik közel 270-en nyertek felvételt a kar nappali tagozatára, s van köztük olyan, aki 30 fős szakaszban „tanul”. De a (kis)csoportos oktatásukat tényleg nagyon jó lenne megoldani. Amíg ez megvalósul, addig azonban sajnos el kell fogadni az állítást: A több néha kevesebb. S egyáltalán nem titok, hogy ez hogyan befolyásolja a hatékonyságot…
