Húszéves (tanár) lettem én… Meglepetés e közlemény?
Június végén a vizsgaidőszakot záró Mesterfogások című bejegyzésemre válaszul érkezett egy különösen kedves levél egy végzős mesterszakos hallgatótól. Nagyon örültem, hogy megtisztelt a hosszabban is kifejtett véleményével. A közös e-mail címükön is írt valaki az egész évfolyamuk nevében egy-két kedves köszönő sort, az is jólesett. Persze nem ezekért írtam-írom a tanári műhelytitkokba betekintést engedő blogbejegyzéseket több mint három éve, de kár volna tagadni: nehezen tudtam elképzelni, hogy ez az év végi útravaló üzenet nem vált ki valamilyen választ felnőtt játszótársaimból.
Ennek a nem nyilvánosságnak szánt levélváltásnak a kapcsán jutott eszembe az évforduló, amelyre a címben utalok. De gondoltam, megvárom vele a szeptember 1-jét – azaz hogy az augusztus 29-ét, hiszen nálunk ilyen korán kezdődik a tanév –, hogy igazi beköszöntő és talán inspiráció lehessen. Ráadásul mélyebb értelemben is évfordulós: húsz éve annak, hogy a rendészeti tisztek képzéséhez közvetlenül közöm van, s próbálom őket tanítani szépre-jóra, szíre-szóra. 1996 őszén léptem először bátor-bátortalanul a Rendőrtiszti Főiskola „katedrájára”.
Első szárnypróbálgatásaim a nappali tagozatosokkal voltak, akiknél akkortájt csupán néhány évvel voltam idősebb. Közel álltam hozzájuk életkorban, de meglehetősen távol érdeklődésben. S bár az én érdeklődésem fényévnyire látszott lenni az övéktől, az etika, majd a kommunikáció oktatása kapcsán hamar rájöttünk, hogy nem is annyira. Hiszen ők is, én is az emberekkel foglalkozunk, s a velük való bánás mikéntje szorosabban köt össze minket, mint gondoltuk volna. Lassan, fokozatosan indult el – és azóta is közeledik – egymás felé ez a két – rendőri és tanári – megközelítésmód, s ez nagyon kedvemre van.
Ezek az utólagos, írásbeli visszajelzések is nagyon kellenek a tanárembernek, hogy tudja, jó úton indul-e, jár-e a hallgatói felé, s eljut-e hozzájuk. Az első években egy-egy kurzus végeztével kis cetliken névtelenül mindig megkérdeztem, hogy tetszett nekik az óra, mit hiányoltak, mi a véleményük a tananyagról, a tanárról, mit javasolnak, mit tegyek vagy ne tegyek, mit csináljak másképp. Persze furcsállták, de én kitartóan gyűjtögettem a visszajelzéseket, táplálkoztam, töltekeztem és tanultam belőlük. Ezt csak úgy, magamnak, meg persze a következő évfolyamoknak, hogy nekik még jobban, hatékonyabban tudjak segíteni a szakmai felkészülésükben.
Akkor még mit sem tudtam arról, hogy ez szükséges módszertani – sőt, minőségbiztosítási – eleme az oktatásnak. S akkor ez még annyira sem volt „divatban”, mint manapság. Igaz, a hagyományosan fölfogott – azaz a frontális oktatásra és a mechanikus, tételes számonkérésre épülő – felsőoktatásban, amilyen mifelénk máig dominál, ez nem érvényes. Ott még mindig nagyítóval kell keresni azt az oktatót, akit – kizárólag önszorgalomból, személyes igényéből fakadóan – valóban érdekel, hogy diákjai mit gondolnak arról, hogy mit és hogyan „tanít” nekik. És meg is meri kérdezni őket, nem tartván a válaszaik őszinteségétől. Az oktatási környezetre, a tananyagra és a módszerre való komoly, tartalmi, azaz nem csupán kívülről, az előírások által motivált névtelen rákérdezés csak a rendészeti továbbképzések során történik meg. Ugyan az egyetemen néhány éve formálisan már szintén működik a hallgatói visszajelzések elektronikus rendszere, de véleményem szerint sem a személytelen kérdőíveket kitöltők száma, sem pedig a kapott eredmények felhasználása nem éri el azt a mennyiséget és minőséget, amely szükséges volna az érdemi fejlesztés elkezdéséhez. Miközben égető szükség volna az oktatás módszertani fejlesztésére is, amely mindenekelőtt a képzők képzésével kellene hogy elkezdődjön… Persze, „véletlenül”, épp jókor írom ezt… három napja volt a tanévkezdő tanári módszertani továbbképzésecske, amelyről aznap este hírt is adtam itt Fél szívvel?.
Amikor a hallgatók utólag, már az iskola falain kívül, azaz formálisan is kilépve a még mindig hagyományosan függőnek számító tanár–diák viszonyból, önként érzik úgy, hogy személyesebb hangvételű levélben hosszabban is kifejtik, miért szerették az órákat, a módszereket, mit adott nekik az „iskolapadban” eltöltött jó néhány óra, akkor az számomra mindig sokkal komolyabban vehető, hitelesebb visszajelzés és értékelés, mint az ímmel-ámmal kitöltött kérdőívek – bár utóbbiakban is van azért valami. Azaz lehetne, ha volna hatásuk: vagyis az intézmény komolyan foglalkozna az ott írtakkal.
De az igazi visszajelzések persze menet közben születnek, és a tanórákon sok-sok „apróságban” nyilvánulnak meg: a hatékony tanuláshoz szükséges nyitottságot, befogadóképességet megteremtő kellemes hangulat, a komoly, nehéz és mégis szép szakmai és időnként személyesebb beszélgetések, a feltett kérdések és kimondható dilemmák, kételyek, az egyre kulturáltabb, mert érvelő viták, az okos és alapos írásbeli dolgozatok, a nagy és felszabadult nevetések – mind egy-egy lépés ahhoz, hogy lebomoljanak a tanár és diák közé mesterségesen felhúzott falak. Így jön létre az az együttműködő, partneri, felnőtt viszony, amelyben megindul a párbeszéd, s ez kölcsönösen inspiráló. Ezáltal lehet aztán igazán tanulni – egymástól. Ezt nem győzöm elégszer hangsúlyozni.
Mert mit ér a tanár tudása önmagában? Elméleti, elvont és ezért távoli marad a hallgatóétól – mert igenis ő is tud! Sok mindent, időnként sokkal többet, mint a tanár, mégpedig az aktuális gyakorlatból, ahonnan jött. Ez persze a levelező tagozatos, azaz felnőtt hallgatókra vonatkozik. A nappali tagozat ebből a szempontból nagyon más, de ott is meg lehetne és meg kellene találni azt a metódust, amivel az alapképzés is – másként – ugyancsak partneribbé és hatékonyabbá tehető.
Visszajelzés az is, ha az órákról a hallgatók alig-alig hiányoznak, s ha mégis, annak olyan oka van, ami rajtuk kívülálló. Nemcsak korrekt dolog, de jóleső öröm, amikor sajnálkozva már jó előre jelzi valaki, hogy nem tud ott lenni egy órán, de kérdezi, hogyan pótolhatja. S ilyenkor nemcsak a tanárnak, de a többieknek is hiányzik a jelenléte, az ötletei, a gondolatai. Egy idő után aztán mindenki természetesnek veszi, hogy valamilyen külön feladattal kompenzálja a hiányzást. Ez is a motiválás jó kis eszköze. Kölcsönös függőség – interdependencia – építhető így a csoport vezetője és a csoport, de a csoport minden tagja között is, ezáltal is hatékonyabbá válik az együttműködés. Kell-e győzködni bárkit is arról, hogy mindez hogyan hat a tanulás eredményességére?
Sokfélék a diákok, s ennek megfelelően sokféleképpen jeleznek vissza. Olyan is van, akivel csak évek, szinte évtizedek múltán találkozva van egy cinkos összemosolygás, egy „Kezét csókolom, tanárnő!” vagy épp „Szia, Kata!” Mindig örülök, ha megismernek úton-útfélen vagy különböző rendészeti szolgálati helyeken, ahol dolgoznak. Bosszantóan jó arc- és névmemóriámnak hála, sokszor sokakat sikerül meglepni azzal, hogy néven szólítva köszönök vissza nekik, vagy akár én szólítom meg őket. Pedig azért telnek az évek: szaporodnak az ősz hajszálak a halántékokon, a ráncok az arcokon vagy éppen a csillagok a vállakon, változnak az egyenruhák és kiskosztümök színei és méretei… „Tanárnő viszont semmit nem változott!” – mondják néha kedves-kegyes hazugsággal, s nem nagyon csodálkoznak a válaszon, mikor megkérdezik: „Még mindig ott tetszik dolgozni?” „Még mindig…”
Aztán néhanap előfordulnak jóleső ölelések, alkalmi vagy rendszeresen visszatérő nagy beszélgetések, szép közös munkák. Hívnak, visszahívnak rendezvényekre, látogatóba, előadást tartani, tanítani. Ez jelzi, hogy talán beértek-beérnek az egykor gonddal elvetett magocskák. El lehet képzelni, hogy az elmúlt húsz év mennyi ilyenben részesítette a tanárnőt. Ez a nyár is például. És ez igazán boldoggá és büszkévé tesz.
Így megy ez húsz éve. Kölcsönös az inspiráció a hallgatókkal, és ez is a legjobb a tanításban. Akár kimondva – az egy Kommunikációs Katának különösen jó –, akár kimondatlanul.
Hát én most kimondtam. Persze úgy, ahogy én látom és érzem. És e téren nagyon szeretném, hogy – József Attila után Cseh Tamást is parafrazeálva – húsz év múlva is csak ez a dal legyen…
