Köszönet helyett…
Profil(kép)tisztítás
Kedves lájkolók és kommentelők!
Ha azt gondoltátok, szó nélkül hagyom, ami itt a Facebook-on – egy fényképcsere mentén! – 24 órája zajlik, csalódnotok kell. Nem olyan családból származok én. És bár a világ egyre inkább a visszajelzés nélküliség felé száguld, én csak azért is szeretek az „oké, rendben, köszi, puszi” feliratú vékonyka ösvényeken andalogni. Sőt, nem átallok másokat is erre biztatni. Itt is, most is. De most nem akartam ennyivel elintézni benneteket.
Tegnap olyan szeretetlavinát indított el ez a profilképcsere, amit álmomban sem gondoltam.
Ma reggel arra ébredtem, hogy nem csak álmodom azt, amivel elárasztottatok, hiszen nézem, és itt vagytok együtt, egy lapon mind, ti kedvesek, számomra fölfoghatatlanul sokan.
Van, akivel „csak” egy-egy tréningnap, van, akivel harminchét évnyi barátság köt össze. És a két véglet között sokféle idő. De mindegy, hogy mennyi az együtt töltött órák vagy évtizedek száma, mert a lényeg az, hogy milyen nyomot hagynak. És a veletek való össze-köttetéseim megkérdőjelezhetetlenek és tartósak. Még azokkal is, akikkel a bajuszunkat akasztjuk össze néha, mert ilyenek is akadnak, nyilván. A legjobb, hogy a kapcsolódásokon túl is élnek bennünk a közös emlékek, élmények, alkotások, és amikor ezek egy-egy apropóból, nem ritkán, előkerülnek, sok mindent felülírnak és feledtetnek egy pillanat alatt. Valahogy úgy, mint egy új profilkép a régit. A cserére egyébként kedves barátnőm – majdnem azt mondtam, digitális identitás menedzserem, de tényleg az! – vett rá tegnap délelőtt. Azt azonban ő se gondolta, hogy ez lesz belőle. Vagy igen?
Az apró visszajelzések özöne kapcsán azt érzem, hogy amit találkozásaink során cseppenként adtam – jelenlét, figyelem, odafordulás, egy-egy mozdulat, biztató szó, riposzt, mosoly, tanárként talán néhány tudásmorzsácska, irányba állítás –, azt ti most pár óra leforgása alatt egyszerre, dézsával öntöttétek (vissza?) rám. Úgy kell nekem! És kell is. Nekem is.
Valaki írta a kedves tanítványok közül, hogy a sok munkához „kell azért a lelki üzemanyag is. Ahogy nézem, te konkrétan egy benzinkutat kaptál.” Igaza lehet, itt bizony ömlik a szeretet-benzin. És bár szikrák is pattognak szerteszét, még sincs tűzveszély. Sőt, pont az lenne kívánatos, ha lángra kapna és terjedne. Jó messzire.
Annyira tetszett a metafora, hogy továbbgondoltam: olyan sejk volnék, aki a leghatásosabb üzemanyaggal kereskedik? Sose mondtam, de most eszembe villan s elárulom: apám vérbeli (értsd: szívbeli) kereskedő volt. És lásd, én is adok-veszek. A benzin-hasonlat – mint minden hasonlat – talán csak egy ponton sántít. Itt nincs infláció és árváltozás: szeretet dolgában minden ügylet ugyanannyit ér.
És ha már profil-, azaz arcképtisztítás, egy versrészlet is felsejlik előttem. Jó páran ismeritek, talán épp tőlem. Azt hiszem, illik ide köszönet helyett…
„Hiába fürösztöd önmagadban,
csak másban moshatod meg arcodat.”
(József Attila: Nem én kiáltok, 1924)
1 hozzászólás
Hidvégi Mihály
jún 24, 2020
Vélemény? Van.
Falu. Meghalt egy rokonunk szomszédja, a Bözske néni. Zsörtölődős volt, házsártos, inkább haragosai voltak, mint barátai, tisztelői.
S a halála után a szomszédasszonyok kétségbeestek, amikor eszükbe jutott, hogy este virrasztás. Mert illendő lenne ott majd valami jót mondani a halottról, de ilyen nem jutott eszükbe. Ezért kétségbeestek.
Ember, ki olvasod a fentietek, a bloggazda sorait, nos, igyekezz olyan lenni, mint kedves bloggazdánk s virrasztásod előtt nem kell majd kétségbeesniük a szomszédos öregasszonyoknak!