Mindenki – Oscar-díjra jelölve és várva

Mindenki

Oscarra jelölve és várva

A Mindenki című film főszereplői – és a Zene

Nem ismerem Pásztor Balázst, csak annyit tudok róla, hogy magyartanár a Vörösmarty Gimnáziumban, már ha jól néztem utána a neten. És nem is akarom bántani, csak egyszerűen nem értek egyet azzal, amit 2017. január 27-én a www.filmtekercs.hu-n a Mindenki című, Oscar-díjra jelölt magyar rövidfilmről írt. Idézem:

„Amikor a kisgyerekek ártatlan, tiszta világa először ütközik a felnőttekével, az mindig érdekes. Novellák, filmek, regények – rengeteg feldolgozása van a témának. Deák Kristóf huszonötpercese, a Mindenki történetben és tartalomban nem lóg ki a sorból – viszont valami olyan aprólékos igényességgel készült, ami ritkaság.

Az „igényesség” sokszor csak annyit jelent, hogy „szép”. Vagyis, egy film esetében, szépek a képek. És szó se róla, Maly Róbert operatőri munkája, a világítás, a fények tesznek róla, hogy ez a film bizony gyönyörűszép. De ennél sokkal többről van szó, amikor igényességről beszélek.

Kezdjük azzal, hogy ez egy zenés film. Egy gyerekkórusban játszódik: a konfliktus az énekelni szerető gyerekek, és a kórust az éneklésnél többnek gondoló felnőttek között feszül. Szerves része van tehát a zenének, és a zeneválogatásra, a szuperül kitalált zenei ötletekre nincs jobb szó, mint hogy „igényes”.

Aztán ott vannak a gyerekek. Jó, nem csak a gyerekek, de Szamosi Zsófiáról tudjuk, hogy nagyszerű színésznő, nem hiába van Jászai-díja is. De az, hogy a gyerekszínészek ennyire jók legyenek, az szinte csodaszámba megy. Nyilván benne van az ő tehetségük is (meggyőződésem, hogy Gáspárfalvi Dorkáról és Hais Dorottyáról is sokat fogunk még hallani), de ahhoz, hogy a gyerekkor szépsége és nyomasztó problémái ilyen erősen üssenek, kiváló színészvezetés is kellett.

Van egy kis nosztalgiafaktor is. A Mindenki abban a korban játszódik, amikor a gyerekek még nem mobiltelefonnal a kézben ütötték el az időt a szünetben, hanem gumikötélen ugrálással és ugróiskolával – de már Bécsből hoztak az anyukák szerencsekarkötőt, és Svédországba utazott az iskolai kórus. Ehhez tökéletesen illő miliőt sikerült kialakítani: a díszletek, a helyszínek, a ruhák és minden apró részlet olyan erős atmoszférát sugároz, hogy az már önmagában is erénye a filmnek. Lehet, hogy ez csak bizonyos korosztálynak ad pluszt – akkor viszont szerencsésnek érzem magam, hogy én pont ez a korosztály vagyok.

Egyszóval egy tökéletesen összerakott filmecskéről van szó, igazi gyöngyszemről, aminek a leggyengébb pontja a történet. (Kiemelés tőlem – M.K.) Nincs vele probléma, de láttunk már ilyet, amint kirajzolódik a konfliktus, lehet sejteni, mi lesz a vége. Ilyen szinten tehát nem okoz meglepetést, de ez a film nem is a meglepetésekről szól. Hanem arról, hogy hogyan lehet kihozni a lehető legtöbbet egy rövid meséből, odafigyeléssel, igényességgel, gondos aprólékossággal. Ez kell ahhoz, hogy ilyen szívmelengető, szuper rövidfilmek készüljenek.”

A film valóban gyönyörű, úgy, ahogy van, mindenestül. Azaz: történetestül is. Aki ebben az alkotásban, mint Pásztor Balázs, csak annyit emel ki erényként, hogy szép (ragozza ezt bármilyen részletesen is, ahogyan egyébként teszi, s minden szavával egyet tudok érteni), ám azt állítja, hogy a leggyengébb pontja a történet (és csupán azért, mert nem okoz meglepetést) az szerintem nem érti, miért készítették ezt a filmet. Én azt hiszem, nem azért, hogy egy szokásos történetben mondjanak valamit a tiszta, ártatlan gyerekek és a (romlott?) felnőttek világának első ütközéséről. Az ütközésről sem gondolom egyébként, hogy a filmben szereplő gyerekek életében az első lett volna. Ami itt első – mégpedig a szónak minden értelmében –, az a mindent, még a zsarnok és igazságtalan tanárnőt is megsemmisítően elsöprő és egyedül hatásos, mert adekvát reakció, amit erre a kétségtelen értékütközésre a gyerekek válaszolnak. Az a tény, hogy ezt nem fogadják el, nem törődnek bele. És legfőképpen az, ahogyan ezt az ellenállást kifejezik, vagyis ahogy a problémát megoldják. A szolidaritásnak, az összefogásnak, az együttműködésnek az a foka és módja, amelyre képesek, a legtisztább megjelenítése, mondhatnám magasiskolája annak, amit ezek a fogalmak kifejeznek. Ily módon ennek a filmnek nem hogy nem a történet a leggyengébb pontja, de éppen a legerősebb rétege. A tökéletes szolidaritás megtestesülése. Mindenekelőtt ezt kellene tanítani az iskolákban, s ezután jöhetne akármilyen „tananyag” is. Az ilyen „tanárnőket” pedig el kellene zavarni az isten háta mögé disznópásztornak. De lehet, hogy annak is alkalmatlanok volnának.

Én nagyon remélem, hogy a jelölésből Oscar-díj lehet, mindenesetre szurkolok az alkotóknak. Bár a teljes kategória-felhozatalt nem ismerem, de azért azt nagyon is el tudom képzelni, hogy ennek a filmnek az égető aktualitása nemcsak nálunk érthető, hanem abban az Amerikában is, ahol az Oscart osztogatják…